11. FEJEZET

Egy kényelmes ágyon feküdtem. Az egész testemben zsibbadtam. Egyedül a mutatóujjamat tudtam mozgatni. Olyan volt, mintha egy nagy nehezék lett volna rajtam.
Fáztam. Fogalmam sem volt, hogy hol lehettem.
A szememet, mintha összeragasztották volna. Próbáltam, legalább hunyorogni, de mindig becsukódott. Viszont, amíg láttam valamit, csak fehérség vett körül.
Erőt vettem magamon, majd nagy nehezen ökölbe tudtam szorítani a kezeimet.
Komásnak éreztem magam, kicsit szédültem is. Nem emlékeztem semmire...
Csend volt... Az egész némaság úgy telepedett le a helyiségre, akár egy nagy fehér felhő. Semmi óraketyegés, sem gépzúgás.
Néhány perc után egy kattanást hallottam pár lépésnyire tőlem. Mozogni akartam, kinyitni a szememet, de még mindig erőtlen voltam.
Lassan közeledő, tompán kopogó lépteket észleltem. Majd, még egyet. Ketten voltak.
- Magához tért - szólalt meg az egyik, mély rekedtes hangon. Férfi volt.
- Mikor lesz képes újra mozogni? - kérdezte a másik lágyan, akit, viszont nőnek tippeltem.
- Talán, már ma délután - mondta, újra a férfi. A hangjuk közömbös volt. Mintha, az egész beszélgetést unták volna.
- Szörnyű, ami történt vele... - kezdte a nő, kicsit sajnáló hangon.
- Csakis egy elmebeteg képes ilyenre. Ezért is fogják átszállítani az elmegyógyintézetbe.
Lapok egymáson való súrlódását hallottam, majd egy halk firkálást.
- Mikor viszik el? - kérdezte a nő.
- Most - válaszolta a mély hang, mire távolodó lépteket hallottam, majd újra egy kattanást. - Jöhetnek! - szólt a férfi. Ezután több bakancs kopogásra lettem figyelmes.
Félni kezdtem. A szívem, akár egy fakopáncs, úgy verte a mellkasomat belülről.
"Mégis, mit tehettem, amiért elmegyógyintézetbe kell kerüljek?Egyáltalán nem emlékszem, hogy mi történt..."
Ahogy ezt végigmondtam magamban, valami tolóágyszerű tárgyat gurítottak be az ajtón. Megállították közvetlen mellettem, majd átemeltek rá. Amint elengedtek, rögtön úgy éreztem, hogy újra tudtam volna mozogni. A szememet hirtelen kinyitottam, és frissnek éreztem magam, amíg meg nem láttam a felém hajoló alakokat. Mindenütt fekete egyenruhás emberek voltak, kivéve kettőt. Egy nő és egy férfi fehér köpenyben állt az ajtó mellett, kifejezéstelen arccal. A férfi kissé ősz hajú, frissen borotvált volt. A nő vékony és vörös, felkontyolt hajú.
Visszatekintettem az egyenruhásokra, majd, csak annyit láttam, hogy az egyik, egy utazótáska féléből kihúzott egy vastag injekciós tűszerű dolgot, mire egy másik ember gyorsan elfordította a fejemet, és már, csak egy éles szúrást éreztem a fülem mögött, kicsit lejjebb. Biztos voltam benne, hogy azt a valamit belém döfték.
Ijedten vettem észre, hogy a szúrás helyétől, végig az egész testemen átfutott egy ismeretlen hidegség, amelybe beleborzongtam.
Egyenesen a szívembe, majd onnan fel az agyamba, ami nem tudta elviselni azt az anyagot, aztán cserbenhagyott. Újra mozgásképtelen voltam, és nem tudtam tovább küzdeni, feladtam. Lehunytam a szemem, végül nem is kellett ennél több, elájultam.

Sosem éreztem magam annyira védtelennek, mint akkor. Mozdulatlanul feküdtem nyitott és üveges szemekkel egy ágyon, és csak a plafont néztem. Tudtam mozogni, de nem akartam.
Megint egy fehér, csendes szobába raktak, ahol nem is volt más, mint egy ágy, egy mosdó kagyló egy tükörrel és egy nagy, furcsa kék színű függöny, két méterre tőlem, ami be volt húzva. Nem érdekelt mi lehetett mögötte.
Egy ismerős kattanást hallottam kicsit távolabb tőlem. Lassú suhogást, ahogy bejött valaki, majd újra becsukódott az ajtó. Közeledő lépteket hallottam, majd megállt az ágyam mellett és lenézett rám.
- Hát, ébren van - mondta egy apró mosollyal az arcán. Komótosan ránéztem, felmértem, aztán újra a plafont kezdtem elemezni. Az ember sötétszürke öltönyben volt, egy királykék nyakkendővel és fehér inggel. Az arca kicsit barázdás, kábé harmincnyolc évesnek néztem. Őszülő, rövidre vágott haja és kicsiny szakálla volt. Nem nézett ki ázsiainak. A szeme mélykék lehetett. Első benyomásom az volt róla, hogy barátságtalan, bármennyire is próbált megnyugtatni a mosolyával.
- Hol vagyok? - kérdeztem alig hallhatóan. A férfi vett egy mély levegőt, majd válaszolt:
- Az elmegyógyintézetben... Bizonyára tudni akarja, hogy miért. - Hatás szünetet tartott, majd folytatta. - A családja szerint nagyon szokatlanul kezdett viselkedni. Remegett, össze-vissza beszélt, azt hajtogatta mindig a szülei előtt, hogy ők halottak, meg, hogy jönni fognak a gyilkosok... - kezdte.
Ez egy kicsit megijesztett. Biztos, hogy rólam van szó?
- Már annyira nem bírta elviselni a dolgot, hogy kiszökött éjjelente a házból. És csak reggel került elő. Ez az egész két hónapig tartott, amíg a családja meg nem elégelte... El akarták Önt hozni ide, de maga ellenkezett. Megtalálta az apja fegyverét, és öngyilkos akart lenni. Ha, az apja nem rántotta volna el a kezét a fejétől, most nem itt lenne - hallgatott el egy kicsit. Várta a reakciómat, de én még mindig némán hallgattam.
- Így, csak az oldalát lőtte meg - fejezte be közönyösen. Elgondolkodtam azon, amit ez előbb végigmondott. Először is, biztos voltam benne, hogy a családom halott. Másodszor, nem lehetek elmebajos, mert még épen tudok gondolkodni.
- A gyógyszereit minden étkezéskor megkapja. Kérem, vegye be rendszeresen, és nem lesz baj. Ha, betartja az utasításaim, akkor kis időn belül kiengedjük - mosolyodott el, majd elindult az ajtó felé.
Miután becsukta maga után az ajtót, hallottam a kulcsok csörgését, aztán bezárt. Az ajtón található kicsi, eltorzított ablakon át láttam, hogy egy őr kopasz feje áll meg a szobám ajtaja előtt.
Nagy nehezen felültem, majd körülnéztem. Az ágyam a sarokban volt, amellett pedig egy rácsos ablak.
Felálltam és mezítláb az ablakhoz léptem. A reluxa félig le volt húzva. A nap fénye sápadtan sütött át rajta megvilágítva az arcomat. Az arcom...
A tükör elé siettem, és végre szembenéztem magammal.
Fekete, hosszú, vékony szálú haj vette körül az arcomat. A bőröm halványsárga. Az ajkam puha és rózsaszínű volt. A szemeim nagyok és sötétbarnán csillogtak. Nem voltam különösebben szép, de a legcsúnyább sem.
Ez furcsa... Egyáltalán nem emlékeztem, hogy hogyan néztem ki...
Végigmértem magam, és egy bő fehér nadrágban, meg egy inghez hasonló, rövid ujjú felsőben voltam.
Megint meghallottam a kulcsokat, majd kinyílt az ajtó a jobb oldalamon. Ugyan az a férfi jött be egy tálcával a kezében, amin egy pohár narancslé, egy alma és egy pirítós feküdt egy tányéron. Na, meg egy pici mérőpohár, amiben három különböző szem fehér gyógyszer pihent.
- Reggeli - mondta jókedvűen. - Sajnos a tegnap délutánt, egészen ma reggelig átaludta, ezért csak most kapja meg az első adagját. Egy kicsit várjon, amíg beveszi egymás után azokat - pillantott a gyógyszerekre.
- Köszönöm... - ejtettem meg egy fél mosolyt, majd átvettem a tálcát, és az ágyamhoz sétáltam, aztán leültem. A férfi biccentett, majd elindult az ajtó felé.
Rosszul éreztem magam, mert mindent elhittem ennek az embernek. Amiért gyógyszerekkel akarnak tömni, miközben éreztem, hogy semmi bajom sem volt.
- Várjon! - szóltam utána, mire visszafordult. - Hogy is hívják?
- Dr. Hill - válaszolta mosolyogva.
- Dr. Hill... - köszörültem meg a torkom. - Elnézést, de a családomat megölték... - mondtam magabiztosan, ahogy eszembe jutott néhány dolog. Arra jól emlékeztem, hogy a családomat meggyilkolták, és csak én maradtam egyedül életben.
- Nem, hölgyem... - hallgatott el egy pillanatra. - A családja él - mondta komoly arccal, mire teljesen ledöbbentem.
"Akkor, mégis megőrültem volna?"

10. FEJEZET

~JongIn

Amikor bevallotta, hogy ő az, teljesen ledöbbentem. Azt hittem, hogy az Alkotók, vagy KunWoo megölte...
- Semmi, "heló haver", vagy valami ilyesmi? - kérdezte. Lehetett hallani a hangján, hogy elvigyorodik, aztán egy kicsit felnyögött.
- Mit műveltek veled, azután, amit tettél? - Felhúztam magam ülőhelyzetbe, és YunHo hangja felé fordítottam a fejem.
- Azt, amit megérdemeltem. Motiválónak terveztek, nem pedig Segítőnek...
- Akkor mégis miért segítettél nekünk?
- Mert nem akarok többé Motiváló lenni! - csattant fel, majd újra felnyögött fájdalmasan.
- De te választottad ezt... - morogtam halkan, majd magam elé meredtem a sötétségbe.
- Tudom... Ezért is akarok véget vetni ennek - fészkelődni kezdett, majd éreztem, hogy a válla az enyémnek nyomul.
- Ezt hogy érted? - néztem értetlenül magam elé, majd YunHo felé fordítottam a fejem, bár a vaksötétben nem láttam semmit.
- Ha szépen kérem, akkor, talán megölnek... Ez az egyetlen esélyem. A Memóriatörlés semmin nem változtat, csak elfelejteti velem, hogy most mit csináltam... Akkor is Motiváló lennék. És majd megint megunnám, újra segítenék az Alanyoknak. Nincs más választásom, mielőtt kérdeznéd - magyarázta.
Egy ideig csendben maradtam és halkan vettem a levegőt, ami már kicsit nehéz volt. Kezdett fülledt lenni a levegő.
- Bár olyan lennék mint te... - hallottam YunHo suttogását néhány perc után, mire kicsit megrándult az arcom.
- Mi jobb nekem, mint neked? - kérdeztem hitetlenül, majd hátradöntöttem a fejem a falnak. A lábamban égő fájdalmat éreztem, majd elfintorodtam. Megint eszembe jutott a bent lévő bűz.
-Az, hogy te segítesz az Alanyoknak... Én pedig megpróbálom őket megölni, vagy legalábbis valahogy motiválni, hogy eljusson a Pálya végére.
Ezen egy kicsit elgondolkodtam. Igaza volt. Minket csak beprogramoztak egy adott viselkedésre...
Ezt igazságtalannak gondoltam.
- Szerinted milyen lehet odakint? ...Mármint a rendes Földön. Amióta elvittek minket, nem hallottam róla - kezdett bele. Erről igazán nem szabadott volna beszélnünk, de YunHo makacs, és amúgy is folytatta volna.
- Fogalmam sincs... Talán ugyan olyan, amilyen volt, amikor elvittek minket - hunytam le a szemem, majd elképzeltem magam előtt azt a képet, ami még megmaradt, vagy legalábbis visszajött a Memóriatörlés után. 
Nem volt szép látvány. A városok romokban voltak. Az emberek úgy néztek ki mint a zombik. Üvöltöttek és rángatóztak. Az arcuk sebes és ijesztő volt. Mindegyikőjük bőre halványsárga, a szájuk szélén hab csillogott. Néhány testrészük hiányzott. A nap tüzesen ragyogott, olyan volt az égen, akár egy hatalmas narancssárga korong, amelyből ömlött a forróság. A földön már csak homok és száradt növények voltak. A fák szikkadtak és halottak. Ennyire emlékeztem...
- Mit szólsz hozzá, hogy mi csak gépek vagyunk? - kérdezte váratlanul, mire hirtelen kinyitottam a szemem. Erről igazán nem szabadott volna beszélnünk.
- YunHo, elég...
- Nem, JongIn! Valakivel beszélnem kell erről! Már nem bírom tettetni, hogy semmire sem emlékszem! - csattant fel, majd éreztem, ahogy megszorította a csuklómat, majd fájdalmasan felnyögött. A Tervezők még most is akadályozták, hogy erről beszéljen, de ő makacsul küzdött ez ellen. Csodáltam őt ezért. Amiért szembe tudott szállni a Tervezőkkel, és még feszíti a húrt.
- Robotok, akiket csak beprogramoztak! Aztán, ha átsegítetted az Alanyokat, már törlik is ki az emlékünket! Újra, újra és újra! Amíg fel nem adjuk, vagy, amíg ki nem öregszünk ebből! Azután, lekapcsolnak minket és ennyi! Kihasználnak, aztán beraknak egy francos dobozba, amíg valamelyik Alany fel nem lázad a Tervezők ellen! Bár ilyen soha nem volt... - nyögött fel.
- YunHo, honnan tudsz te ennyit erről? Igazán nem szabad...
- Képzeld, ha már többször végeztek rajtad Memóriatörlést, az nem tud sokáig tartani egy idő után. Látod a dolgokat, amik a laborban történnek... Látod az Alanyok testét és jellemzőit a monitoron.
Erre ledöbbentem. A Tervezők mindvégig figyelik az Alanyokat, és még minket is. Hihetetlennek hangzott ez, akkor...
- Mennyi ideig voltál Motiváló...?
- Hat évig... De már nem bírom.
- Bocs, hogy így közlöm veled, de, akkor miért nem ölöd meg magad? - kérdeztem, mire rosszul éreztem magam a nyers megfogalmazásomért.
- Próbáltam. De a Tervezők nem hagyják. Irányítanak minket... Akár akarod, akár nem.
Ahogy YunHo ezt elmondta, eluralkodott rajtam a félelem, hogy akármelyik pillanatban a Tervezők megkínozhatnak, kellékek nélkül. Vagy most azonnal ki is törölhetik a memóriánkat.
- Hyan életben van - mondta YunHo, és a hangja furcsán csengett a szobában. Értetlenül pislogtam magam elé.
- Hogyan? - kérdeztem vissza hitetlenül.
- Az Első Próbán senki sem halhat meg.
- De, hát beleesett a folyóba!
- Gondolom tudod, hogy a Tervezők figyelik az Alanyokat. Nem hagyják, hogy az Első Próbán meghaljanak.
- Akkor, azt akarod mondani, hogy kimentették őt?
- Pontosan.
- És mi lesz KunWoo-val? Ő meg akarja ölni... Vagy nem?
- Csak motiválja, hogy eljusson a Pálya végére. Ha kell, több sérülés árán is. De akár hiszed, akár nem, közben vigyáz is rá...
Lepetten pislogtam párat, majd újra lehunytam a szemem. A sok új információtól, úgy éreztem, szét szakad a fejem.
- Hyan hányas? - kérdeztem utoljára. De azután már pihenni szerettem volna. Túl fáradt voltam.
- Tessék?
- Hányas Alany? - kérdeztem kicsit hangosabban.
- WR5. - válaszolta. - Ezzel van tele az egész hely. A fákra ez van vésve... Nem igaz, hogy nem láttad.
- Képzeld, nincs időm fákat csodálni.
Amint ezt kimondtam, félálomba merültem. Eltelt 5 perc, majd YunHo halkan megszólalt fáradt hangon.
- Szerintem túl fogja élni a Második Próbát...