2. FEJEZET

Nagymamám nem bírt tovább várni így kiment az ajtóhoz, hogy megnézhesse mi tart ilyen sokáig. Emberek jöttek be a vendégszobába. Fekete ruhás emberek. Nagyi ijedten kezdett hátrálni, majd azt mondta a vezérük: 

- Mindenki a konyhába! Most! - ordította. Rémülten mentünk a konyhába. 
- Földre! – kiabálta mérgesen a fekete ruhás ember. Anyukám hozzám fordult és remegő hangon kezdte: 
- A pulton van a késtartó… Ha mondom, akkor azonnal felállsz, felveszel egy kést és kirohansz a hátsó ajtón! Szükséged lehet rá... - suttogta. Láttam a szemén, hogy aggódott és félt. Végignéztem a családomon, mindenki arcán félelem és értetlenség ült. Nem jutott el az agyamig, hogy túszok lettünk és valószínű meg fognak ölni minket. De azért kezdtem összeszedni magam.
Hátranéztem a hátsó ajtóra. Olyan csapó-ajtóféle. Próbáltam megszámolni a fekete ruhás embereket. Körülöttünk járkáltak és méregettek minket.
Egy, kettő, három, négy... Eddig csak négyet látok... Anya két perc múlva hozzám szólt, amikor a vezérük a lábával megpiszkálta a nagymamámat, aki ijedt nyögést adott ki. 

- Most! – suttogta anya. Óvatosan, de gyorsan felpattantam, egy kis tőr-szerű kést kivettem és rohantam a hátsó ajtó felé. Szerencsére nem vett észre a vezérük, de az egyik meglátott és elkiáltotta magát: 
- Szökik a túsz KunWoo! 
- Hagyd, hadd menjen. Úgyis kint van JongIn. Majd ő megfogja... - szólt mély hangon a vezér utánam nézve. Amikor kiértem az ajtón, valaki hátulról visszarántott és lefogott. A kezem egy X-et alakított. A kezemben lévő késsel egy kicsit megvágtam a nyakán, ahogy tudtam. Felnyögött, de továbbra is szorosan fogott. Minden erőmmel rátapostam a lábára, mire egy kicsit vesztett az erejéből. Akkor volt az a pillanat, amikor meg tudtam volna szökni. A tenyeremet a föld felé fordítottam, lehajoltam, csavartam egyet a kezünkön és már szabad is voltam. Hátra néztem a srácra, fájlalva a lábát, és a vérző nyakát fogta, közben engem nézett. A kezemre nézek, ami szintén véres a kapucnis fiú vérétől, majd eldobtam a kést a hóba.

Csak rohantam és rohantam az erdőbe.

Az erdőben volt egy patak, ami még nem fagyott be, és felette átnyúlt egy híd. A híd nagyon sok éve ott volt, mindent túlélt: esőt, hót és még mindent. Ezért nagyon elkorhadhatott.

Várjunk csak! Én ezt a jelenetet már láttam valahol! Ezt álmodtam! Lehetséges, hogy az a sok szörnyűség meg fog történni, amit álmodtam...?

Futottam a híd felé. Már a hídon voltam, majd hirtelen, beszakadt alattam a híd. A lábam lógott a patak felett, és csak hasaltam a hídon. Még idejében meg tudtam kapaszkodni egy éppen kiálló járólapján. De nagyon megfájdult a lábam.
- Pont most kell beszakadjál?! - hitetlenkedtem sírógombóccal a torkomban.
 Nagy nehezen stabil helyzetbe tudtam magam hozni és kikúsztam a túloldalra. Fél lábra álltam és szökdécselve tovább mentem. Megálltam egy vastag fánál és neki dőltem. Leguggoltam és láttam, hogy vérzik a lábam. Próbáltam elállítani a vérzést. Letéptem egy kis rongyot a pulóverem végéből és a seb felett megkötöttem. Valószínű a fahíd sértette fel a lábamat, mert egy tíz centis, vékony fadarab állt ki a vádlimból. Szédülni kezdtem.

Oldalra néztem és láttam, amint farkasok osonnak felém szaglászva. Az ijedtségtől kikerekedett a szemem és gyorsan vettem a levegőt.

„Ilyenkor a farkasok mindig éhesek.” Mesélte régen, kiskoromban nagyapám, hogy amikor vadásztak őt is megtámadta egy farkas. Túlélte, mert segítettek neki a munkatársai. De elfertőződött a sebe, ahol megharapta a farkas és egy idő múlva belehalt.

 Megpróbáltam felállni és elfutni. Sikerült is, de utánam rohantak kitartóan. Fáradtan loholtam megállás nélkül. Hátranéztem és már majdnem utol értek. Többször is magam után tekintettem. Amikor utoljára néztem hátra, majd előrepillantottam, - nem vettem észre - de ott volt egy farönk és elbuktam benne. A farkasok még mindig futottak utánam. Csak annyit láttam, hogy az egyik ugrik felettem, felnyüszített egy rövidet, majd mellém leesett holtan. Láttam, hogy egy kés állt ki a hasából. A többi farkas nyüszítve elrohant. A sokktól, és talán a vérveszteségtől elvesztettem az eszméletemet, majd nem emlékeztem semmire.

1. FEJEZET

2009.12.14. Kedd, Chungju 

  Reggel 06:00 óra. Arra ébredtem, hogy valami rosszat álmodtam. Kimentem a konyhába, és ott volt anyukám, aki az újságot olvasta a friss hírekkel. Még mindig az, az alak járt a fejemben, aki a fa mellett állt. Azzal nyugtatgattam magam, hogy az egyik favágó.
- Jó reggelt! - mondtam.
- Jó reggelt! Miért keltél ilyen korán? - kérdezte.
- Rosszat álmodtam… Mit ír? - érdeklődtem.
- Nem sok újdonság, de van itt valami… - a hangja elbizonytalanodott. - A városban gyilkosok vannak. Csapatostul járnak… és, azt kérik, nagyon vigyázzanak: fekete ruhában vannak egész nap. Úgy, hogy Hyan, nagyon óvatosnak kell lenned, amikor a barátaiddal vagy! 5-en vannak.
-  Anya! 19 vagyok. Tudok magamra vigyázni. Bár nem hiszem, hogy ide, pont az erdő mellé jönnének - hangsúlyoztam a "pont" szót, kis szarkazmussal a hangomban.
- Én is nagyon remélem! Már pedig pénteken lesz a bátyád 25. szülinapja.
Leültem az asztal mellé és enni kezdtem a müzlimet. Gyorsan bekanalaztam, majd megtanultam, ami még hiányzott a sulihoz. Aztán felkaptam a kabátom, a fejemre a sapkát, és a táskámat a hátamra csaptam. Elköszöntem anyától és elindultam a suliba.
Suli-busszal mentem, mert nagyon messze laktam a gimitől. Ez volt az utolsó évem a gimiben. A külvárosban laktunk egy aranyos családi házban, egy emeletes. Kis kertünk volt, és csak egy kerítés választott el minket az erdőtől.

Az ablakon bámultam ki a buszon, amikor lehuppant mellém egy jó barátnőm, JiSoo.
- Szia, mizu? Hogy vagy? Tanultál kémiára? Írunk, tudtad? Nekem olyan 1-es lesz, hogy csak, na!  - támadott le a mondandójával.
- Szia, köszi, jól vagyok. Tanultam kémiára és nem lesz egyes, mert tudom, hogy tanultál, mert szoktál - hadartam mosolyogva.
- Hát… jó! Olvastad az újságot? - kérdezte.
- Jaj, te is ezzel jössz? Anya is ezzel rágja a fülem… - sóhajtottam fel szánalmasan.
- De, Hyan, ez komoly!
- Rendben, komolyan veszem… - forgattam meg a szemem. - Jaj, nézd, nem az egyikük az?! - mutattam az éppen felszálló fekete kabátos fiúra.
- Lehet…  - húzódott hozzám közelebb ijedt arccal. - Talán túszok leszünk?! - pánikolt.
- Ő az egyik 10.-es, te idióta… - mondtam, majd intettem a srácnak, aki visszaintett mosolyogva.
- Tudtam én… - legyintett kínosan mosolyogva. - Csak el akartam veled hitetni, hogy félek… - mentegetőzött.
- Hát hogyne… - mondtam. Kicsit kezdett fárasztani, hogy mindenki azt hiszi, pont őket fogják megölni. Ha vigyázunk, nem történhet semmi rossz.
Végül megérkeztünk a sulihoz, leszálltunk és kezdődött egy újabb unalmas, szürke nap. A végtelennek tűnő kémia és matek órák. Megírtuk a dogát kémiából. Volt, amit nem tudtam, de jó volt végre túlesni rajta, és szünetre menni. Nyolc fárasztó óra után hazamentem. Majd a délután úgy telt el, mint az összes többi. Csütörtök késő délután a szüleimmel elmentem ajándékot venni a bátyámnak, amíg ő még dolgozott.
 
Este lefeküdtem, de éjjel megint ugyan azt álmodtam, mint pár nappal ez előtt. Hajnali 3-kor felébredtem és kiszálltam az ágyamból. Megint odasétáltam az ablakhoz és az erdő mélyébe bámultam, keresve emberi alakokat. Szerencsére most nem láttam semmit a sötétségtől, de mégsem volt annyira sötét a hóról visszaverődő holdfény miatt. Néhány percig bambán, félálomban még az erdőt néztem, majd mozgolódást vettem észre a kapunál, ami minket és az erdőt választja el. Úgy nézett ki mint aki ott állt a fánál. A kapu zárával babrált, majd lassan kinyitotta, ami halk nyikorgással járt. Ijedten rohantam le a lépcsőn, hogy mindent ellenőrizzek, hogy zárva van-e. A konyhából nyílik egy hátsó kijárat, ami szintén az erdő felé néz. Ezért először oda siettem. Zárva volt, kinéztem az ablakon és az alak már az ajtó felé tartott. Levegő után kapkodva futottam a szüleim szobájába és ébresztgettem őket. Lassan kikecmeregtek az ágyból, majd megfordultam, hogy megmutassam nekik. A testem minden egyes porcikája reszketni kezdett a félelemtől. Mikor megfordultam azt az embert láttam a szüleim ajtajában, aki a kapuval babrált.

Hirtelen felébredtem. Zihálva ültem fel értetlenül az ágyamban. Az órára pillantottam, hajnali öt óra volt. Kiszálltam az ágyamból és az ablakomhoz siettem. Nem láttam senkit. Még tíz percig ott álltam és őrülten kalapáló szívemet hallgattam a síri csöndben. Majd miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs ott semmi, visszafeküdtem és bebugyoláltam magam a takarómmal. Még az arcom se látszott ki, csak az orrom, hogy tudjak levegőt venni. Féltem. Nem tudtam aludni.
Szoktak olyan megérzéseim lenni, amik néha megvalósulnak...  
Nem akartam, hogy ez az álom is valóra váljon, de tudom, hogyha már ezzel álmodok napok óta, akkor van valami jelentősége...
Végre eljött a péntek délután. Anya már be volt zsongva. Három órakor mindenki hazament, és egy óra múlva már jöttek a vendégek is.
- Végre megérkeztek a vendégek! - mondta anya izgatottan, majd beengedte őket majd leültünk a nappaliban. Fél óra után mindenki átadta SungAhn-nak az ajándékát és együtt örültünk.
- Boldog születésnapot SungAhn! - kántáltuk. Néhány perc múlva kopogtak.
- Várunk még valakit? - kérdezte apa komoly arccal, majd felállt és elsétált a bejárati ajtóhoz. Pár másodperc után egy halk nyögést hallottunk, majd egy torz puffanást. Úgy hallatszott, mintha valaki a földre rogyott volna...

Prológus

   Egy sötét helyen ülök. Majd hirtelen halvány világosság jelenik meg előttem. Egy ajtó... Bejön valaki, és felém tart. Nem tudok mozdulni. A kezeim és a lábam meg vannak kötözve. Homályosan látok, és próbálok sokat pislogni, hogy élesedjen előttem a kép. Hiába, még mindig homályos. Az ember, aki felém jön, egy kést húz elő a farzsebéből és a hasamba vágja. Nem érzek semmit, majd hirtelen egy farkas fekszik mellettem egy tőrrel az oldalából kiállva. Nem értek semmit... Aztán egy kis fahíd felé rohanok. Elesek, de megint semmi érzés.
Majd egy faházikóban ébredek. A kandallóban ég a tűz. Barátságos a környezet, majd a szemem egy velem egykorú fiúra téved. Felülök és már egy másik fakunyhóban ülök egy fotelban. Bent állatszag kering a levegőben, és egy idős bácsi ül velem szembe és egy srác. Most már tényleg minden zavaros...
Végül zuhanok, zuhanok és zuhanok... Érzem, hogy nedves a bőröm.
   Hirtelen felébredek. Az ágyamon feküdtem, a takaróm összevissza volt rajtam. A verejték patakban folydogált a homlokomról, egészen a nyakamig. A pizsamám gyűrött és csapzott volt... Még épp sötét volt. Kinéztem az ablakon, mindent hó fedett és, még mindig hullott a hó. Oda sétáltam az ablakhoz, rátámaszkodtam a párkányra és az erdő mélyébe bámultam üres tekintettel. Ahogy pásztáztam a fákat, egy alakot vettem ki, az egyik mögül. Észrevette, hogy őt nézem, majd lassan elsétált...