2. FEJEZET

Nagymamám nem bírt tovább várni így kiment az ajtóhoz, hogy megnézhesse mi tart ilyen sokáig. Emberek jöttek be a vendégszobába. Fekete ruhás emberek. Nagyi ijedten kezdett hátrálni, majd azt mondta a vezérük: 

- Mindenki a konyhába! Most! - ordította. Rémülten mentünk a konyhába. 
- Földre! – kiabálta mérgesen a fekete ruhás ember. Anyukám hozzám fordult és remegő hangon kezdte: 
- A pulton van a késtartó… Ha mondom, akkor azonnal felállsz, felveszel egy kést és kirohansz a hátsó ajtón! Szükséged lehet rá... - suttogta. Láttam a szemén, hogy aggódott és félt. Végignéztem a családomon, mindenki arcán félelem és értetlenség ült. Nem jutott el az agyamig, hogy túszok lettünk és valószínű meg fognak ölni minket. De azért kezdtem összeszedni magam.
Hátranéztem a hátsó ajtóra. Olyan csapó-ajtóféle. Próbáltam megszámolni a fekete ruhás embereket. Körülöttünk járkáltak és méregettek minket.
Egy, kettő, három, négy... Eddig csak négyet látok... Anya két perc múlva hozzám szólt, amikor a vezérük a lábával megpiszkálta a nagymamámat, aki ijedt nyögést adott ki. 

- Most! – suttogta anya. Óvatosan, de gyorsan felpattantam, egy kis tőr-szerű kést kivettem és rohantam a hátsó ajtó felé. Szerencsére nem vett észre a vezérük, de az egyik meglátott és elkiáltotta magát: 
- Szökik a túsz KunWoo! 
- Hagyd, hadd menjen. Úgyis kint van JongIn. Majd ő megfogja... - szólt mély hangon a vezér utánam nézve. Amikor kiértem az ajtón, valaki hátulról visszarántott és lefogott. A kezem egy X-et alakított. A kezemben lévő késsel egy kicsit megvágtam a nyakán, ahogy tudtam. Felnyögött, de továbbra is szorosan fogott. Minden erőmmel rátapostam a lábára, mire egy kicsit vesztett az erejéből. Akkor volt az a pillanat, amikor meg tudtam volna szökni. A tenyeremet a föld felé fordítottam, lehajoltam, csavartam egyet a kezünkön és már szabad is voltam. Hátra néztem a srácra, fájlalva a lábát, és a vérző nyakát fogta, közben engem nézett. A kezemre nézek, ami szintén véres a kapucnis fiú vérétől, majd eldobtam a kést a hóba.

Csak rohantam és rohantam az erdőbe.

Az erdőben volt egy patak, ami még nem fagyott be, és felette átnyúlt egy híd. A híd nagyon sok éve ott volt, mindent túlélt: esőt, hót és még mindent. Ezért nagyon elkorhadhatott.

Várjunk csak! Én ezt a jelenetet már láttam valahol! Ezt álmodtam! Lehetséges, hogy az a sok szörnyűség meg fog történni, amit álmodtam...?

Futottam a híd felé. Már a hídon voltam, majd hirtelen, beszakadt alattam a híd. A lábam lógott a patak felett, és csak hasaltam a hídon. Még idejében meg tudtam kapaszkodni egy éppen kiálló járólapján. De nagyon megfájdult a lábam.
- Pont most kell beszakadjál?! - hitetlenkedtem sírógombóccal a torkomban.
 Nagy nehezen stabil helyzetbe tudtam magam hozni és kikúsztam a túloldalra. Fél lábra álltam és szökdécselve tovább mentem. Megálltam egy vastag fánál és neki dőltem. Leguggoltam és láttam, hogy vérzik a lábam. Próbáltam elállítani a vérzést. Letéptem egy kis rongyot a pulóverem végéből és a seb felett megkötöttem. Valószínű a fahíd sértette fel a lábamat, mert egy tíz centis, vékony fadarab állt ki a vádlimból. Szédülni kezdtem.

Oldalra néztem és láttam, amint farkasok osonnak felém szaglászva. Az ijedtségtől kikerekedett a szemem és gyorsan vettem a levegőt.

„Ilyenkor a farkasok mindig éhesek.” Mesélte régen, kiskoromban nagyapám, hogy amikor vadásztak őt is megtámadta egy farkas. Túlélte, mert segítettek neki a munkatársai. De elfertőződött a sebe, ahol megharapta a farkas és egy idő múlva belehalt.

 Megpróbáltam felállni és elfutni. Sikerült is, de utánam rohantak kitartóan. Fáradtan loholtam megállás nélkül. Hátranéztem és már majdnem utol értek. Többször is magam után tekintettem. Amikor utoljára néztem hátra, majd előrepillantottam, - nem vettem észre - de ott volt egy farönk és elbuktam benne. A farkasok még mindig futottak utánam. Csak annyit láttam, hogy az egyik ugrik felettem, felnyüszített egy rövidet, majd mellém leesett holtan. Láttam, hogy egy kés állt ki a hasából. A többi farkas nyüszítve elrohant. A sokktól, és talán a vérveszteségtől elvesztettem az eszméletemet, majd nem emlékeztem semmire.