Reggel 06:00 óra. Arra ébredtem, hogy valami
rosszat álmodtam. Kimentem a konyhába, és ott volt anyukám, aki az újságot olvasta
a friss hírekkel. Még mindig az, az alak járt a fejemben, aki a fa mellett állt. Azzal nyugtatgattam magam, hogy az egyik favágó.
- Jó reggelt! - mondtam.
- Jó reggelt! Miért keltél ilyen korán? - kérdezte.
- Rosszat álmodtam… Mit ír? - érdeklődtem.
- Nem sok újdonság, de van itt valami… - a hangja elbizonytalanodott. - A városban gyilkosok vannak. Csapatostul járnak… és, azt kérik, nagyon vigyázzanak: fekete ruhában vannak egész nap. Úgy, hogy Hyan, nagyon óvatosnak kell lenned, amikor a barátaiddal vagy! 5-en vannak.
- Anya! 19 vagyok. Tudok magamra vigyázni. Bár nem hiszem, hogy ide, pont az erdő mellé jönnének - hangsúlyoztam a "pont" szót, kis szarkazmussal a hangomban.
- Én is nagyon remélem! Már pedig pénteken lesz a bátyád 25. szülinapja.
Leültem az asztal mellé és enni kezdtem a müzlimet. Gyorsan bekanalaztam, majd megtanultam, ami még hiányzott a sulihoz. Aztán felkaptam a kabátom, a fejemre a sapkát, és a táskámat a hátamra csaptam. Elköszöntem anyától és elindultam a suliba.
Suli-busszal mentem, mert nagyon messze laktam a gimitől. Ez volt az utolsó évem a gimiben. A külvárosban laktunk egy aranyos családi házban, egy emeletes. Kis kertünk volt, és csak egy kerítés választott el minket az erdőtől.
Az ablakon bámultam ki a buszon, amikor lehuppant mellém egy jó barátnőm, JiSoo.
- Szia, mizu? Hogy vagy? Tanultál kémiára? Írunk, tudtad? Nekem olyan 1-es lesz, hogy csak, na! - támadott le a mondandójával.
- Szia, köszi, jól vagyok. Tanultam kémiára és nem lesz egyes, mert tudom, hogy tanultál, mert szoktál - hadartam mosolyogva.
- Hát… jó! Olvastad az újságot? - kérdezte.
- Jaj, te is ezzel jössz? Anya is ezzel rágja a fülem… - sóhajtottam fel szánalmasan.
- De, Hyan, ez komoly!
- Rendben, komolyan veszem… - forgattam meg a szemem. - Jaj, nézd, nem az egyikük az?! - mutattam az éppen felszálló fekete kabátos fiúra.
- Lehet… - húzódott hozzám közelebb ijedt arccal. - Talán túszok leszünk?! - pánikolt.
- Ő az egyik 10.-es, te idióta… - mondtam, majd intettem a srácnak, aki visszaintett mosolyogva.
- Tudtam én… - legyintett kínosan mosolyogva. - Csak el akartam veled hitetni, hogy félek… - mentegetőzött.
- Hát hogyne… - mondtam. Kicsit kezdett fárasztani, hogy mindenki azt hiszi, pont őket fogják megölni. Ha vigyázunk, nem történhet semmi rossz.
Végül megérkeztünk a sulihoz, leszálltunk és kezdődött egy újabb unalmas, szürke nap. A végtelennek tűnő kémia és matek órák. Megírtuk a dogát kémiából. Volt, amit nem tudtam, de jó volt végre túlesni rajta, és szünetre menni. Nyolc fárasztó óra után hazamentem. Majd a délután úgy telt el, mint az összes többi. Csütörtök késő délután a szüleimmel elmentem ajándékot venni a bátyámnak, amíg ő még dolgozott.
Este lefeküdtem, de éjjel megint ugyan azt álmodtam, mint pár nappal ez előtt. Hajnali 3-kor felébredtem és kiszálltam az ágyamból. Megint odasétáltam az ablakhoz és az erdő mélyébe bámultam, keresve emberi alakokat. Szerencsére most nem láttam semmit a sötétségtől, de mégsem volt annyira sötét a hóról visszaverődő holdfény miatt. Néhány percig bambán, félálomban még az erdőt néztem, majd mozgolódást vettem észre a kapunál, ami minket és az erdőt választja el. Úgy nézett ki mint aki ott állt a fánál. A kapu zárával babrált, majd lassan kinyitotta, ami halk nyikorgással járt. Ijedten rohantam le a lépcsőn, hogy mindent ellenőrizzek, hogy zárva van-e. A konyhából nyílik egy hátsó kijárat, ami szintén az erdő felé néz. Ezért először oda siettem. Zárva volt, kinéztem az ablakon és az alak már az ajtó felé tartott. Levegő után kapkodva futottam a szüleim szobájába és ébresztgettem őket. Lassan kikecmeregtek az ágyból, majd megfordultam, hogy megmutassam nekik. A testem minden egyes porcikája reszketni kezdett a félelemtől. Mikor megfordultam azt az embert láttam a szüleim ajtajában, aki a kapuval babrált.
Hirtelen felébredtem. Zihálva ültem fel értetlenül az ágyamban. Az órára pillantottam, hajnali öt óra volt. Kiszálltam az ágyamból és az ablakomhoz siettem. Nem láttam senkit. Még tíz percig ott álltam és őrülten kalapáló szívemet hallgattam a síri csöndben. Majd miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs ott semmi, visszafeküdtem és bebugyoláltam magam a takarómmal. Még az arcom se látszott ki, csak az orrom, hogy tudjak levegőt venni. Féltem. Nem tudtam aludni.
Szoktak olyan megérzéseim lenni, amik néha megvalósulnak...
Nem akartam, hogy ez az álom is valóra váljon, de tudom, hogyha már ezzel álmodok napok óta, akkor van valami jelentősége...
Végre eljött a péntek délután. Anya már be volt zsongva. Három órakor mindenki hazament, és egy óra múlva már jöttek a vendégek is.
- Végre megérkeztek a vendégek! - mondta anya izgatottan, majd beengedte őket majd leültünk a nappaliban. Fél óra után mindenki átadta SungAhn-nak az ajándékát és együtt örültünk.
- Boldog születésnapot SungAhn! - kántáltuk. Néhány perc múlva kopogtak.
- Várunk még valakit? - kérdezte apa komoly arccal, majd felállt és elsétált a bejárati ajtóhoz. Pár másodperc után egy halk nyögést hallottunk, majd egy torz puffanást. Úgy hallatszott, mintha valaki a földre rogyott volna...
- Jó reggelt! - mondtam.
- Jó reggelt! Miért keltél ilyen korán? - kérdezte.
- Rosszat álmodtam… Mit ír? - érdeklődtem.
- Nem sok újdonság, de van itt valami… - a hangja elbizonytalanodott. - A városban gyilkosok vannak. Csapatostul járnak… és, azt kérik, nagyon vigyázzanak: fekete ruhában vannak egész nap. Úgy, hogy Hyan, nagyon óvatosnak kell lenned, amikor a barátaiddal vagy! 5-en vannak.
- Anya! 19 vagyok. Tudok magamra vigyázni. Bár nem hiszem, hogy ide, pont az erdő mellé jönnének - hangsúlyoztam a "pont" szót, kis szarkazmussal a hangomban.
- Én is nagyon remélem! Már pedig pénteken lesz a bátyád 25. szülinapja.
Leültem az asztal mellé és enni kezdtem a müzlimet. Gyorsan bekanalaztam, majd megtanultam, ami még hiányzott a sulihoz. Aztán felkaptam a kabátom, a fejemre a sapkát, és a táskámat a hátamra csaptam. Elköszöntem anyától és elindultam a suliba.
Suli-busszal mentem, mert nagyon messze laktam a gimitől. Ez volt az utolsó évem a gimiben. A külvárosban laktunk egy aranyos családi házban, egy emeletes. Kis kertünk volt, és csak egy kerítés választott el minket az erdőtől.
Az ablakon bámultam ki a buszon, amikor lehuppant mellém egy jó barátnőm, JiSoo.
- Szia, mizu? Hogy vagy? Tanultál kémiára? Írunk, tudtad? Nekem olyan 1-es lesz, hogy csak, na! - támadott le a mondandójával.
- Szia, köszi, jól vagyok. Tanultam kémiára és nem lesz egyes, mert tudom, hogy tanultál, mert szoktál - hadartam mosolyogva.
- Hát… jó! Olvastad az újságot? - kérdezte.
- Jaj, te is ezzel jössz? Anya is ezzel rágja a fülem… - sóhajtottam fel szánalmasan.
- De, Hyan, ez komoly!
- Rendben, komolyan veszem… - forgattam meg a szemem. - Jaj, nézd, nem az egyikük az?! - mutattam az éppen felszálló fekete kabátos fiúra.
- Lehet… - húzódott hozzám közelebb ijedt arccal. - Talán túszok leszünk?! - pánikolt.
- Ő az egyik 10.-es, te idióta… - mondtam, majd intettem a srácnak, aki visszaintett mosolyogva.
- Tudtam én… - legyintett kínosan mosolyogva. - Csak el akartam veled hitetni, hogy félek… - mentegetőzött.
- Hát hogyne… - mondtam. Kicsit kezdett fárasztani, hogy mindenki azt hiszi, pont őket fogják megölni. Ha vigyázunk, nem történhet semmi rossz.
Végül megérkeztünk a sulihoz, leszálltunk és kezdődött egy újabb unalmas, szürke nap. A végtelennek tűnő kémia és matek órák. Megírtuk a dogát kémiából. Volt, amit nem tudtam, de jó volt végre túlesni rajta, és szünetre menni. Nyolc fárasztó óra után hazamentem. Majd a délután úgy telt el, mint az összes többi. Csütörtök késő délután a szüleimmel elmentem ajándékot venni a bátyámnak, amíg ő még dolgozott.
Este lefeküdtem, de éjjel megint ugyan azt álmodtam, mint pár nappal ez előtt. Hajnali 3-kor felébredtem és kiszálltam az ágyamból. Megint odasétáltam az ablakhoz és az erdő mélyébe bámultam, keresve emberi alakokat. Szerencsére most nem láttam semmit a sötétségtől, de mégsem volt annyira sötét a hóról visszaverődő holdfény miatt. Néhány percig bambán, félálomban még az erdőt néztem, majd mozgolódást vettem észre a kapunál, ami minket és az erdőt választja el. Úgy nézett ki mint aki ott állt a fánál. A kapu zárával babrált, majd lassan kinyitotta, ami halk nyikorgással járt. Ijedten rohantam le a lépcsőn, hogy mindent ellenőrizzek, hogy zárva van-e. A konyhából nyílik egy hátsó kijárat, ami szintén az erdő felé néz. Ezért először oda siettem. Zárva volt, kinéztem az ablakon és az alak már az ajtó felé tartott. Levegő után kapkodva futottam a szüleim szobájába és ébresztgettem őket. Lassan kikecmeregtek az ágyból, majd megfordultam, hogy megmutassam nekik. A testem minden egyes porcikája reszketni kezdett a félelemtől. Mikor megfordultam azt az embert láttam a szüleim ajtajában, aki a kapuval babrált.
Hirtelen felébredtem. Zihálva ültem fel értetlenül az ágyamban. Az órára pillantottam, hajnali öt óra volt. Kiszálltam az ágyamból és az ablakomhoz siettem. Nem láttam senkit. Még tíz percig ott álltam és őrülten kalapáló szívemet hallgattam a síri csöndben. Majd miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs ott semmi, visszafeküdtem és bebugyoláltam magam a takarómmal. Még az arcom se látszott ki, csak az orrom, hogy tudjak levegőt venni. Féltem. Nem tudtam aludni.
Szoktak olyan megérzéseim lenni, amik néha megvalósulnak...
Nem akartam, hogy ez az álom is valóra váljon, de tudom, hogyha már ezzel álmodok napok óta, akkor van valami jelentősége...
Végre eljött a péntek délután. Anya már be volt zsongva. Három órakor mindenki hazament, és egy óra múlva már jöttek a vendégek is.
- Végre megérkeztek a vendégek! - mondta anya izgatottan, majd beengedte őket majd leültünk a nappaliban. Fél óra után mindenki átadta SungAhn-nak az ajándékát és együtt örültünk.
- Boldog születésnapot SungAhn! - kántáltuk. Néhány perc múlva kopogtak.
- Várunk még valakit? - kérdezte apa komoly arccal, majd felállt és elsétált a bejárati ajtóhoz. Pár másodperc után egy halk nyögést hallottunk, majd egy torz puffanást. Úgy hallatszott, mintha valaki a földre rogyott volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése