9. FEJEZET

~ JongIn

Arra ébredtem, hogy MinJun erővel kétszer felpofozott. KunWoo előttem állva a híd szélén egy pisztollyal a kezében a távolba célzott, és lőtt egyet. Amikor magamhoz tértem teljesen, KunWoo mögött térdelve néztem, arra amerre lőtt. Láttam, hogy Hyan állt ott… Hirtelen talpra álltam, de MinJun a kezeimet hátrafogva még mindig vissza rántott. Ahogy Hyan nekiesett a korlátnak, kétségbe esett szemekkel néztem őt.
- Hyan - jött ki ez a szó a számból rekedtesen és halkan.
A korlát kettétört, majd Hyan magatehetetlenül zuhant a híd alatt lévő folyó felé a széttört fadarabokkal. Engem nézett. Az a pillantása egyszerűen olyan volt, mint egy szívbe szúródó kés. Egyszerre bűntudatkeltő és sajnáló is. Térdre rogytam. MinJun jobban megszorította a csuklómat, majd belém rúgott. Nem foglalkoztam vele.
- HYAN!! NEE! - ordítottam, hangszálaimat nem kímélve. - Uramisten...!! - csuklott el a hangom, aztán éreztem, ahogy a szemgolyómat valami melegség veszi körül. Furcsa, de ismerős érzés volt egyben. Régóta nem éreztem ilyet... Amint megláttam, hogy Hyan a folyóba esett eszméletlenül, könnybe lábadt a szemem.
Nekem kellett volna rá vigyázni. Megígértem... Az apjának. A Tervezőknek. Még ennek az egésznek az elején...
- Egy gonddal kevesebb… - szólalt meg MinJun mögöttem.
- Te idióta! - fordult meg mérgesen KunWoo, és MinJun-hoz vágta a pisztolyát. MinJun értetlenül meredt a földön heverő pisztolyra.
- Mondtam, hogy másik stukkert vegyél! Az a ribanc még él te nyomorék! Csak az oldalát találtam el, mert kancsi az a szar, mert öreg! - ordította le MinJun fejét KunWoo, a folyó felé mutatva.
- Vagy csak te vagy a kancsi, és nem a fegyver... - morogtam az orrom alatt. Majd végigfutott az agyamon mit is mondott KunWoo. Reménykedve meredtem a hóra könnybe lábadt szemekkel. Ekkor MinJun felrántott KunWoo parancsára, majd megragadta a fekete ingem gallérját és dühösen felemelt.
- Még egy ilyen, és nem éled meg a holnapot... - sziszegte a fülembe KunWoo, mire egy kicsit megrándult az egész testében, majd hirtelen elengedett, és a földre hulltam. Zavartságot láttam a szemében. Mintha nem is ő lett volna. Mintha valami irányította volna... Vagy, inkább valaki.
Tudtam, hogy ki. Ő is tudta. Mindannyiunk. DongHo, MinJun, KunWoo, Hyan családja és én is.
DongHo rémülten meredt KunWoo-ra, aki mérgesen fújtatott egyet, majd gyomorszájon ütött.
- Meg kell keresnünk azt a szukát… De lehet, hogy meg is fulladt a vízben... Vagy már ki is mentették. Az a legvalószínűbb... - ment el mellettem KunWoo, mire nyugtalanul vergődni kezdtem.
- Állj már le te nyomott! - szólt rám MinJun egy kis remegéssel a hangjában, majd egy kicsit abbahagytam, hogy erőt gyűjthessek magamban.
Hirtelen kirántottam a kezem MinJun szorításából, majd az erőmet nem kímélve arcon ütöttem őt, majd a könyökömmel vállon vágtam MinJun-t, mire földre rogyott. DonHo megindult felém, és egy vastag faággal akart fejbe kólintani, de lehajoltam, amikor meglendült a keze, és a gyomrába ütöttem egyet. DongHo összegörnyedt a hóban, és csak nyöszörgött.
- Mindig én járok így… - nyögött fel fájdalmasan DongHo. KunWoo megelégelte a kitartásom, majd visszafordult. Megállt előttem, várva a reakciómat. Először farkasszemet néztünk, aztán hirtelen rácsaptam a mellkasára, és megpróbáltam kibuktatni, amíg hátrál. De nem jött össze. KunWoo jobb harcos mint én. Esélyem sem volt.
KunWoo felugrott, majd miután földet ért, elkapta a nyakamat, nekinyomott az egyik közeli fának, és gyomorszájon ütött. A fájdalomtól összegörnyedtem a hasamat fogva. Majd, amíg fájlaltam a hasamat, KunWoo teljes erőből a sípcsontba rúgott, mire elüvöltöttem magam, és a földre rogytam, a lábamat szorongatva.
- Remélem megtanultad, hogy ki a főnök… - köpött mellém lenézően, majd felrántott az ingem hátsó gallérjánál fogva, és húzott maga után.
A lábam annyira fájt, úgy éreztem, hogy azonnal szét akar szakadni. Csak nyögésre volt erőm, majd engedtem a testemnek, hogy elernyedjen, így tehetetlenül húzattam magam a földön. KunWoo nem foglalkozott azzal, hogy a földön vagyok. Jobban megszorította az ingem gallérját, és húzott tovább. Megragadtam az alkarját, és a még ép lábammal segítettem magam a tolásban, hogy ne sértse tovább a lábamat a jegesedő hó.
KunWoo lenézett rám, majd vissza az ösvényre. Az arca kifejezéstelen volt. De mintha láttam volna... valami szánakozót a szemében. Vagy, csak én kezdtem bedilizni?
Már éppen az ájulás szélén voltam, amikor letértünk az ösvényről, és egy jó másfél óra múlva, egy régi épülethez értünk. KunWoo behúzott a vasajtón át. Bent sötét volt. Vak sötét. Letámasztott a fal mellé az ajtó közelében, és résnyire hagyta nyitva az ajtót. Leguggolt mellém és az arcomba hajolt.
- Ha nem kellenél, már régen kitettelek volna estére a farkasoknak… Tudtad, hogy megérzik az embert? - kérdezte úgy, mintha nem tudnám.
- Egy hosszú vércsíkot húztál magad után, kölyök - folytatta. - Szerencsére ide nem tudnak bejönni. Szóval, mivel már említettem, hogy kellesz még, ezért, hála a nagy szívemnek, elállítom a vérzést. Eltörtem a lábadat. Vagyis megrepedhetett, amikor beléd rúgtam.
Én csak bambán hallgattam szavait, és néztem, ahogy két kezével megfogja a rossz lábamat és egy hirtelen mozdulattal kiegyenesítette. Egy fájdalmas ordítás hagyta el a számat, majd csak nyöszörögtem. KunWoo egy vastag, hosszú rongyot vett elő a sötét mélyéről, majd elkezdte betekerni a lábamat a seb felett.
- Na… most viszont nem tudom mit kéne ilyenkor csinálni, de ne állj lábra, amíg vissza nem jövök. Egyébként se tudom, hogy most mit csináltam... De ha jót akarsz, akkor nem mozgatod, és pihenteted - állt fel és lazán kisétált az épületből. Hangos csattanással bezárta maga után az ajtót. Egyedül voltam a vak sötétben. Némán és bambán bámultam a feketeségbe. Már csak a saját lélegzetvételemet hallottam.
Büdös volt. Alvadt vér és romlott kaja szag volt. Ablak sehol, hogy legalább egy kicsi fény jöhetett volna be.
Hyan még él. Még élhet… Csak ezt tudott a fejemben járni. Valószínű, KunWoo őt keresi. Ha tudtam volna, felálltam és utána mentem volna, de nem tudtam. Nagyon fájt a lábam, ezért inkább nem erőltettem.
Néhány perc múlva szédülni kezdtem, és már félálomba merültem. Lassan lejjebb csúsztam a földön, hogy fekvő helyzetben legyek. Lehunytam a szemem és pihenni próbáltam.
KunWoo már régen elment és úgy éreztem, nem is fog visszajönni. Pár perc múlva csendes mozgolódást hallottam, nem messze magam előtt. Félni kezdtem, de megtartottam a hidegvérem.
Nem mozdultam, hátha nem vesz észre az a valami. A mozgolódás egyre közeledett, mély szuszogással. Kénytelen voltam felülni, ami kis fájdalommal járt. Majd a valami már mellettem kapkodta a levegőt. Meleg lélegzetét a nyakamon éreztem. Mi ez?
- JongIn? - hallottam a valamitől. Ismerős volt ez a hang…
- YunHo… - ejtettem ki a nevét, mire egy helyeslő nyögésfélét hallatott.

8. FEJEZET

Nem akartam mást, csak egy kis nyugalmat, csendet és egyedüllétet. Egyiket se kaphattam meg. A sírásgombóc még mindig a torkomban gubbasztott és arra várt, hogy kiengedjem. Dühös voltam. Dühös voltam a családom gyilkosaira és magamra. Magamra azért, mert nem tudtam velük maradni még. Még csak el se tudtam köszönni, vagy megölelni őket utoljára. Tartottam magam még. Vártam. Vártam arra, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor minden dühöt kiereszthetek magamból. Legszívesebben ordítottam volna. Üvölteni, mint, aki eszét vesztette.
Némán haladtam JongIn előtt. Azon gondolkodtam, hogyha tudta, hogy a családom halott, akkor miért vitt oda. Ahelyett, hogy megmondta volna, hogy "bocsi, de a családodat meggyilkoltuk"... Hirtelen megtorpantam. JongIn is ott volt, amikor megölték őket.
- Minden rendben? - állt meg mellettem JongIn aggódó tekintettel. Dühösen néztem fel rá.
- Hogy minden rendben?! Hogy lenne már minden rendben?! - üvöltöttem rá.
- Hyan, nyugodj meg, tudom, hogy most mi...
Félbe szakítottam.
- Ott voltál, amikor megölték őket! Talán még te is végeztél valamelyikükkel! - engedtem ki végre, a kikívánkozó dühöt.
- Mi?! Nem! - ellenkezett, majd megragadta a vállamat szorosan és maga felé fordított. Az arcán megint, valami olyasmit vettem észre, amit szintén nem tudtam hová tenni. Olyan... Mint aki dühös, de sajnálja is.
- Mondd el... - mondtam halkan remegő hangon.
- Rögtön utánad mentem, amikor elfutottál... De ezt tudtad. Mondtam JaeHyun házában.
- Nem azt. Azt, hogy miért nem mondtad el, hogy már halottak. - Néztem egyenesen a szemébe, és próbáltam leolvasni valami érzést róla. De semmi... Az arca kifejezéstelen volt.
Egy kicsit habozott.
- Úgy gondoltam, hogy a saját szemeddel kell lásd, én pedig nem akartam elmondani. Titkolózni pedig utálok - jelentette ki olyan arckifejezéssel, mintha én lennék a hibás. - És ezt tudnod kellett.
Amint ezt bejelentette, el is indult tovább.
Amikor menekültem a házból akkor JongIn, kis fájdalom után, utánam jött. Felvette a kést a földről, amit én eldobtam, és követett úgy, hogy ne vegyem észre. Amikor a híd beszakadt alattam… Látott. Végig nézte, hogy kergetnek a farkasok. Látta, hogy elestem egy fatönkben, és csak utána jött segíteni. A kést elhajította és eltalálta a falka vezérét. Azt hiszem, hogy a többi farkas megijedt és elmenekült. A farkas pedig nekem hátat fordítva, feküdt holtan a hóban. Akkor ájultam el…
JongIn pedig elhitette velem, hogy bevertem a fejem egy faágba és elájultam.
Mérges voltam rá, amiért hazudott arról, hogy, hogyan kerültem hozzá.
Egy ideig csak néztem őt, ahogy halad előre a fák között. Majd lassan megindultam én is utána. Egyáltalán miért megyek vele? Miért nem lépek le, és megy tovább szépen az életem? És ő miért vi...
JongIn hirtelen megállt, és körülnézett. Egy nem túl mély szakadék szélén álltunk. Előttünk egy több mint 10 méteres híd nyúlt át a másik oldalra. Sosem láttam még azt a hidat. De ahogy elnéztem stabilabbnak tűnt, mint ami beszakadt alattam. Az is fából volt.
Pár lépéssel a szakadéktól álltunk a fák között. Odasétáltam a hídhoz, és letekintettem a mélybe. Egy folyó. Egy folyó, ami sebesen folyt.
- Várj! - szólt mögöttem JongIn. Hátrafordultam, és kérdőn néztem rá. Úgy nézett ki, mintha szellemet látott volna...
- Mi történt? - kérdeztem óvatosan körülnézve. JongIn a fákat fixírozta.
- Valami furcsa... Valami mintha elment volna a hátam mögött - mondta, majd lenézett a hóra, de nem volt ott más lábnyom a miénken kívül.
- Biztos csak képzelődtél... - reménykedtem, de belül megint kezdtem félni. JongIn feltartotta a kezét, hogy hallgassak el. Így is tettem.
JongIn hátat fordított nekem, és elindult abba az irányba, amerre az a valami ment. Még szem előtt volt, mert nem túl sűrűn vannak a fák.
Valami mozgást láttam a szemem sarkából tőlem balra. De mielőtt arra fordulhattam volna, hirtelen befogták a számat.
Az ijedtségtől egy hangot se tudtam kiadni. De nem is mertem, mert egy pisztoly csövét éreztem a halántékomon. Hátrafelé kezdett vonszolni halkan, az erdő másik feléhez. Nem a hídon át, hanem JongIn-nal ellentétesen. Kétségbeesetten mozgolódtam, amikor megláttam magam mellett elsétálni KunWoo-t JongIn felé menve, egy keménynek tűnő fadarabbal a kezében.
Majd megállt mögötte, megkocogtatta a vállát JongIn-nak és gúnyosan megszólalt:
- Szia!
JongIn hirtelen megfordult, de mielőtt reagálhatott volna, KunWoo leütötte a fadarabbal.
Nyugtalanul vergődni kezdtem, amíg ki nem szabadultam. Miután elengedett, ráléptem fogvatartóm lábára, mire az valami nyögésfélét hallatott és fél lábon ugrálni kezdett. MinJun volt az. JongIn felé kezdtem volna indulni, de DongHo elém állt, és mintha meg akart volna ölelni, olyan mozdulatot vett, de a lefogás volt a célja. Gyorsan leguggoltam, és amikor összeért a keze, felálltam és gyomorszájon rúgtam. Amíg DongHo a hasát fájlalva görnyedt meg, MinJun felém törtetett. Kitértem hirtelen az útjából, és elgáncsoltam. A lendülettől nekiesett egy fának a törzsének. Egy ideig kómásan állt a fa mellett, abba kapaszkodva. Mintha még én is láttam volna a feje körül a csillagokat. Addig DongHo, KunWoo parancsára odasietett JongIn-hoz, és a hónaljánál fogva felemelte. JongIn, mint egy rongybaba, úgy lógott DongHo karjaiból. A feje le volt hajtva. Láttam, ahogy vérpöttyök csöpögnek alá a szájából.
Nem tehettem semmit. KunWoo felém fordult, majd ránézett MinJun-ra. Majd újra rám és megindult felém. MinJun odabaktatott JongIn-hoz és kétszer, jó erősen felpofozta.
Megfordultam, majd elkezdtem rohanni a híd felé. A híd csak úgy kopogott a talpam alatt, ahogy rohantam. Kábé a híd negyedén jártam. Már a felénél, majd néhány másodperc múlva egy hangos pukkanást hallottam.
Majd annak a vízhangját, aztán az oldalamba nyílalt egy fájdalom. Egy szokatlan fájdalom. Megtorpantam, aztán csak zihálva kapkodtam a levegőt. Lassan megfordultam KunWoo-ék felé. KunWoo egy pisztolyt tartott maga előtt, felém tartva.
Eszembe jutott a fájdalom. Az oldalamhoz kaptam mind a két kezem, és valami ragacsos meleg folyadékot éreztem... Ez a vérem!
Kitágult pupillákkal lenéztem az oldalamra. Meglőttek...
A kezeim remegni kezdtek a sokktól. Próbáltam visszatartani a vérzést a kezemmel, de ahogy rátettem újra a sebemre az ujjaimat, egy éles fájdalom tört fel bennem megint. Próbáltam megértetni magammal, hogy egy golyó van az oldalamban.
Szédülni kezdtem. Azt hiszem a túl sok "meglepetéstől". A sokktól, ami már régóta bennem rejtőzött.
Hirtelen meghallottam JongIn hangját, ahogy a nevemet ordítja. Az arca ijedt, és kétségbeesett volt.
Elvesztettem az egyensúlyomat a szédüléstől, majd nekicsapódtam a híd régi korlátjának, ami azon nyomban kettétört.
Már csak annyit éreztem, hogy zuhanok, akár egy tollpihe a levegőben. Kezdtem elveszteni az eszméletemet.
Ismét ránéztem JongIn-ra, aki térdel, és hátulról fogják le a kezét. Az ajkáról le tudtam olvasni, hogy a nevemet üvölti. Hallani már csak tompán tudtam. Aztán minden elhomályosult előttem.
A bőrömön nedvességet éreztem, és csak sebesen távolodtam JongIn-tól...