Nem akartam mást, csak egy kis nyugalmat, csendet és egyedüllétet. Egyiket se kaphattam meg. A sírásgombóc még mindig a torkomban gubbasztott és arra várt, hogy kiengedjem. Dühös voltam. Dühös voltam a családom gyilkosaira és magamra. Magamra azért, mert nem tudtam velük maradni még. Még csak el se tudtam köszönni, vagy megölelni őket utoljára. Tartottam magam még. Vártam. Vártam arra, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor minden dühöt kiereszthetek magamból. Legszívesebben ordítottam volna. Üvölteni, mint, aki eszét vesztette.
Némán haladtam JongIn előtt. Azon gondolkodtam, hogyha tudta, hogy a családom halott, akkor miért vitt oda. Ahelyett, hogy megmondta volna, hogy "bocsi, de a családodat meggyilkoltuk"... Hirtelen megtorpantam. JongIn is ott volt, amikor megölték őket.
- Minden rendben? - állt meg mellettem JongIn aggódó tekintettel. Dühösen néztem fel rá.
- Hogy minden rendben?! Hogy lenne már minden rendben?! - üvöltöttem rá.
- Hyan, nyugodj meg, tudom, hogy most mi...
Félbe szakítottam.
- Ott voltál, amikor megölték őket! Talán még te is végeztél valamelyikükkel! - engedtem ki végre, a kikívánkozó dühöt.
- Mi?! Nem! - ellenkezett, majd megragadta a vállamat szorosan és maga felé fordított. Az arcán megint, valami olyasmit vettem észre, amit szintén nem tudtam hová tenni. Olyan... Mint aki dühös, de sajnálja is.
- Mondd el... - mondtam halkan remegő hangon.
- Rögtön utánad mentem, amikor elfutottál... De ezt tudtad. Mondtam JaeHyun házában.
- Nem azt. Azt, hogy miért nem mondtad el, hogy már halottak. - Néztem egyenesen a szemébe, és próbáltam leolvasni valami érzést róla. De semmi... Az arca kifejezéstelen volt.
Egy kicsit habozott.
- Úgy gondoltam, hogy a saját szemeddel kell lásd, én pedig nem akartam elmondani. Titkolózni pedig utálok - jelentette ki olyan arckifejezéssel, mintha én lennék a hibás. - És ezt tudnod kellett.
Amint ezt bejelentette, el is indult tovább.
Amikor menekültem a
házból akkor JongIn, kis fájdalom után, utánam jött. Felvette a kést a földről,
amit én eldobtam, és követett úgy, hogy ne vegyem észre. Amikor a híd beszakadt
alattam… Látott. Végig nézte, hogy kergetnek a farkasok. Látta, hogy elestem
egy fatönkben, és csak utána jött segíteni. A kést elhajította és eltalálta a
falka vezérét. Azt hiszem, hogy a többi farkas megijedt és elmenekült. A farkas
pedig nekem hátat fordítva, feküdt holtan a hóban. Akkor ájultam el…
JongIn pedig elhitette velem, hogy bevertem a fejem egy faágba és elájultam.
Mérges voltam rá, amiért hazudott arról, hogy, hogyan kerültem hozzá.
Egy ideig csak néztem őt, ahogy halad előre a fák között. Majd lassan megindultam én is utána. Egyáltalán miért megyek vele? Miért nem lépek le, és megy tovább szépen az életem? És ő miért vi...
JongIn hirtelen megállt, és körülnézett. Egy nem túl mély szakadék szélén álltunk. Előttünk egy több mint 10 méteres híd nyúlt át a másik oldalra. Sosem láttam még azt a hidat. De ahogy elnéztem stabilabbnak tűnt, mint ami beszakadt alattam. Az is fából volt.
Pár lépéssel a szakadéktól álltunk a fák között. Odasétáltam a hídhoz, és letekintettem a mélybe. Egy folyó. Egy folyó, ami sebesen folyt.
- Várj! - szólt mögöttem JongIn. Hátrafordultam, és kérdőn néztem rá. Úgy nézett ki, mintha szellemet látott volna...
- Mi történt? - kérdeztem óvatosan körülnézve. JongIn a fákat fixírozta.
- Valami furcsa... Valami mintha elment volna a hátam mögött - mondta, majd lenézett a hóra, de nem volt ott más lábnyom a miénken kívül.
- Biztos csak képzelődtél... - reménykedtem, de belül megint kezdtem félni. JongIn feltartotta a kezét, hogy hallgassak el. Így is tettem.
JongIn hátat fordított nekem, és elindult abba az irányba, amerre az a valami ment. Még szem előtt volt, mert nem túl sűrűn vannak a fák.
Valami mozgást láttam a szemem sarkából tőlem balra. De mielőtt arra fordulhattam volna, hirtelen befogták a számat.
Az ijedtségtől egy hangot se tudtam kiadni. De nem is mertem, mert egy pisztoly csövét éreztem a halántékomon. Hátrafelé kezdett vonszolni halkan, az erdő másik feléhez. Nem a hídon át, hanem JongIn-nal ellentétesen. Kétségbeesetten mozgolódtam, amikor megláttam magam mellett elsétálni KunWoo-t JongIn felé menve, egy keménynek tűnő fadarabbal a kezében.
Majd megállt mögötte, megkocogtatta a vállát JongIn-nak és gúnyosan megszólalt:
- Szia!
JongIn hirtelen megfordult, de mielőtt reagálhatott volna, KunWoo leütötte a fadarabbal.
Nyugtalanul vergődni kezdtem, amíg ki nem szabadultam. Miután elengedett, ráléptem fogvatartóm lábára, mire az valami nyögésfélét hallatott és fél lábon ugrálni kezdett. MinJun volt az. JongIn felé kezdtem volna indulni, de DongHo elém állt, és mintha meg akart volna ölelni, olyan mozdulatot vett, de a lefogás volt a célja. Gyorsan leguggoltam, és amikor összeért a keze, felálltam és gyomorszájon rúgtam. Amíg DongHo a hasát fájlalva görnyedt meg, MinJun felém törtetett. Kitértem hirtelen az útjából, és elgáncsoltam. A lendülettől nekiesett egy fának a törzsének. Egy ideig kómásan állt a fa mellett, abba kapaszkodva. Mintha még én is láttam volna a feje körül a csillagokat. Addig DongHo, KunWoo parancsára odasietett JongIn-hoz, és a hónaljánál fogva felemelte. JongIn, mint egy rongybaba, úgy lógott DongHo karjaiból. A feje le volt hajtva. Láttam, ahogy vérpöttyök csöpögnek alá a szájából.
Nem tehettem semmit. KunWoo felém fordult, majd ránézett MinJun-ra. Majd újra rám és megindult felém. MinJun odabaktatott JongIn-hoz és kétszer, jó erősen felpofozta.
Megfordultam, majd elkezdtem rohanni a híd felé. A híd csak úgy kopogott a talpam alatt, ahogy rohantam. Kábé a híd negyedén jártam. Már a felénél, majd néhány másodperc múlva egy hangos pukkanást hallottam.
Majd annak a vízhangját, aztán az oldalamba nyílalt egy fájdalom. Egy szokatlan fájdalom. Megtorpantam, aztán csak zihálva kapkodtam a levegőt. Lassan megfordultam KunWoo-ék felé. KunWoo egy pisztolyt tartott maga előtt, felém tartva.
Eszembe jutott a fájdalom. Az oldalamhoz kaptam mind a két kezem, és valami ragacsos meleg folyadékot éreztem... Ez a vérem!
Kitágult pupillákkal lenéztem az oldalamra. Meglőttek...
A kezeim remegni kezdtek a sokktól. Próbáltam visszatartani a vérzést a kezemmel, de ahogy rátettem újra a sebemre az ujjaimat, egy éles fájdalom tört fel bennem megint. Próbáltam megértetni magammal, hogy egy golyó van az oldalamban.
Szédülni kezdtem. Azt hiszem a túl sok "meglepetéstől". A sokktól, ami már régóta bennem rejtőzött.
Hirtelen meghallottam JongIn hangját, ahogy a nevemet ordítja. Az arca ijedt, és kétségbeesett volt.
Elvesztettem az egyensúlyomat a szédüléstől, majd nekicsapódtam a híd régi korlátjának, ami azon nyomban kettétört.
Már csak annyit éreztem, hogy zuhanok, akár egy tollpihe a levegőben. Kezdtem elveszteni az eszméletemet.
Ismét ránéztem JongIn-ra, aki térdel, és hátulról fogják le a kezét. Az ajkáról le tudtam olvasni, hogy a nevemet üvölti. Hallani már csak tompán tudtam. Aztán minden elhomályosult előttem.
A bőrömön nedvességet éreztem, és csak sebesen távolodtam JongIn-tól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése