Az utolsónak tűnő reményem is elhunyt.
- De... De hogy? Miért? - dadogtam halkan.
- YunHo nem rám, hanem KunWoo-ra célzott, hogy egérutat kapjunk.
- Jó, ez világos, de hogy nem halt meg?! - kezdtem kicsit félni és ezt dühhel fedeztem.
- Golyóálló mellény volt rajta. Mindig hordja.Csak akkor veszi le, amikor fürdik...
- Mi van? - kérdezte JaeHyun türelmetlenül és értetlenül.
Rá
néztünk.
- Majd elmagyarázom - jelentette ki JongIn.
- Majd elmagyarázom - jelentette ki JongIn.
JaeHyun bólintott
és hátradőlt a foteljában.
- Hyan… - fordult felém JongIn aggódó szemekkel. - Aludj egyet. Majd holnap meglátogatjuk a családodat.
Vonakodva bólintottam és ledőltem pihenni. Nem tudtam aludni. Bámultam a kandallóban a tüzet, a fotelben ücsörögve. Eszembe jutott, hogy a házban sérült állatok vannak. Megkérdeztem JaeHyun-t, hogy mi történt velük. A legtöbbjüket egy csapdában találta, úgy gondolta, hogy a fekete ruhás emberek tették, hogy belőlük egyenek. Ha már boltba nem mehetnek, akkor vadásznak az erdőben. Szerintem tök logikusnak tűnt.
Leguggoltam egy fekvő őz mellé, és kezemet a térdemre téve érdeklődve figyeltem a sérüléseit. Sajnáltam, amiért így járt, ez a szerencsétlen állat. JaeHyun megengedte, hogy adjak neki eledelt és, hogy lecseréljem az átázott kötést az őz lábán. Óvatosan emeltem felé a tenyeremet, benne néhány táppal. Az őz először félt, majd megszagolta a tenyeremben lévő tápot, aztán rám nézett. Egy kicsit várt, majd lassan falatozni kezdett a kezemből. Ettől kicsit megnyugodtam, hogy végre tudtam segíteni valamiben.
Miután az állat végzett az evéssel, felálltam és hoztam egy friss kötést az őz lábára. Végeztem. Ránéztem az órára, és fél hatot mutatott.
Eddig még nem is gondoltam az időre. Még csak eszembe se jutott, hogy megnézzem, hány óra van.
Csináltam magamnak egy bögre teát, majd leültem ugyanabba a fotelbe, amelyikben először ültem. Felhúztam a lábamat, és kényelembe helyeztem magam. Néhányszor belekortyolgattam a teámba, majd lassan 8 óra felé elaludtam.
Arra ébredtem, hogy valami nedveset érzek. Lenéztem, és a megmaradt teám is mind a pólómon landolt, amíg aludtam. Gyorsan felálltam és kimentem a konyhába, hogy valamivel javítsak a helyzeten. Nem találtam semmit, amivel eltüntetni, vagy legalábbis halványítani tudtam volna a foltot. Néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy mekkora csend van a házban és kint az erdőben is. Körbejártam a házat, de JaeHyun-t és JongIn-t nem találtam sehol. Levettem az ajtó melletti fogasról egy kabátot és kimentem. Sétálni kezdtem a ház körül. Majd a ház mögött megálltam, amikor megláttam őket. Tíz lépésnyire álltak tőlem, és felfelé néztek, az égre. Hallottam valami duruzsolást, vagyis JaeHyun és JongIn beszélgettek. Odaballagtam hozzájuk és megköszörültem a torkom.
- Jó reggelt... - kezdtem, mire viszonozták mindketten. - JongIn... Azt ígérted, hogy elmegyünk... Tudod hova.
JongIn egy kicsit lefagyott. Majd lassan eszébe jutott, amit tegnap mondott, aztán rám se nézett, és elment mellettem a ház felé. Némán néztem utána. Nem tudtam hova tegyem ezt a viselkedését, ezt még nem láttam.
- Maradjon magán ez a kabát kis hölgy! Jól áll - tipegett mellém JaeHyun mosolyogva. Visszamosolyogtam, majd biccentettem.
- Köszönöm - mondtam, majd elindultam, amerre JongIn is. Ott állt annál a fánál, ahol én voltam tegnap. A fejét hátradöntötte a fának, és az ösvény felé meredt komoly arccal.
- Mehetünk? - kérdezte, amikor észrevette, hogy ott állok mellette.
- Még JaeHyun-t meg kell várnunk...
- Azt mondta, hogy ő most nem jön...
- Hát... Akkor mehetünk - válaszoltam, miközben elemeztem az arcát értetlen fejjel. Még mindig nem nézett rám.
Egy könnyed mozdulattal eltolta magát a fától a lábával, majd mereven nézve az ösvényt, elindult rajta. Zavarodott arccal néztem, és mentem utána. Zsebre tettem a kezem, hogy melegben tartsam az ujjaimat.
Kábé fél óra hosszú séta után kezdtem felismerni a helyet, ahol voltunk. Láttam a kiskapunkat, és mögötte a házunkat. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, majd kielőztem JongIn-t, és futni kezdtem a házunk felé. JongIn utánam kiáltott, hogy álljak meg, de rá se hederítettem. Boldog voltam, hogy újra láthatom a családom, és vége van ennek az egész fogócskának.
Futottam, egészen a kapuig. De hirtelen megtorpantam a kaputól néhány lépésnyire. A mosoly lefagyott az arcomról. Némán és mozdulatlanul álltam egy helyben. Számat összeszorítottam. Értetlenül pislogtam, és a tekintetemet ide-oda kapkodtam. Remegni kezdtem. Az összes porcikám arra utasított, hogy mozduljak meg, hogy csináljak valamit. Akármit. De képtelen voltam rá... Az agyam nem tudta felfogni a látottakat. A kezem ökölbe szorult. Ahogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon, nem bírtam tovább. Eltörött a mécses. Halkan sírni kezdtem, majd összerogytam a hóba. A fülem zúgott, alig hallottam valamit. Kezemet a hasamra szorítottam, és csak néztem a rendőrautók villogóját, a helyszínelőket. Éreztem, hogy JongIn végigsimít a hátamon, hogy valamit beszél nekem, de nem érettem egy szavát sem. Zúgott a fülem, a sírástól fájt a torkom, a kép előttem összemosódott. Abban a pillanatban, valahogy úgy éreztem, hogy sehogy se múlt az idő. Nem tudtam felfogni, hogy a családom meghalt. Azt, hogy többé nem ölelhetem meg az anyukámat, amikor sütit csinál nekem, vagy bármikor... Vagy nem pacsizhatok a bátyámmal, ha valamiben egyetértünk... Most már nem kérdezhettem semmit az apámtól, ha valamit nem értek.
Nehezen összeszedtem magam, és felnéztem az égre. Vártam valami jelet. Valamit. A családomtól, ha fent vannak a mennyben. Egy biztató jelet, akármit... Akár és fénylő napsugarat,vagy egy lágy szellőt... De semmi... Nem történt semmi.
Felsóhajtottam, majd lassan felálltam. A mellkasomban még mindig szúró fájdalmat éreztem. Utoljára néztem a házunkra, majd JongIn megszólalt:
- Menjünk...
Megfordultam, kikerültem JongIn-t, és elindultam az erdő mélyébe.
- Hyan… - fordult felém JongIn aggódó szemekkel. - Aludj egyet. Majd holnap meglátogatjuk a családodat.
Vonakodva bólintottam és ledőltem pihenni. Nem tudtam aludni. Bámultam a kandallóban a tüzet, a fotelben ücsörögve. Eszembe jutott, hogy a házban sérült állatok vannak. Megkérdeztem JaeHyun-t, hogy mi történt velük. A legtöbbjüket egy csapdában találta, úgy gondolta, hogy a fekete ruhás emberek tették, hogy belőlük egyenek. Ha már boltba nem mehetnek, akkor vadásznak az erdőben. Szerintem tök logikusnak tűnt.
Leguggoltam egy fekvő őz mellé, és kezemet a térdemre téve érdeklődve figyeltem a sérüléseit. Sajnáltam, amiért így járt, ez a szerencsétlen állat. JaeHyun megengedte, hogy adjak neki eledelt és, hogy lecseréljem az átázott kötést az őz lábán. Óvatosan emeltem felé a tenyeremet, benne néhány táppal. Az őz először félt, majd megszagolta a tenyeremben lévő tápot, aztán rám nézett. Egy kicsit várt, majd lassan falatozni kezdett a kezemből. Ettől kicsit megnyugodtam, hogy végre tudtam segíteni valamiben.
Miután az állat végzett az evéssel, felálltam és hoztam egy friss kötést az őz lábára. Végeztem. Ránéztem az órára, és fél hatot mutatott.
Eddig még nem is gondoltam az időre. Még csak eszembe se jutott, hogy megnézzem, hány óra van.
Csináltam magamnak egy bögre teát, majd leültem ugyanabba a fotelbe, amelyikben először ültem. Felhúztam a lábamat, és kényelembe helyeztem magam. Néhányszor belekortyolgattam a teámba, majd lassan 8 óra felé elaludtam.
Arra ébredtem, hogy valami nedveset érzek. Lenéztem, és a megmaradt teám is mind a pólómon landolt, amíg aludtam. Gyorsan felálltam és kimentem a konyhába, hogy valamivel javítsak a helyzeten. Nem találtam semmit, amivel eltüntetni, vagy legalábbis halványítani tudtam volna a foltot. Néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy mekkora csend van a házban és kint az erdőben is. Körbejártam a házat, de JaeHyun-t és JongIn-t nem találtam sehol. Levettem az ajtó melletti fogasról egy kabátot és kimentem. Sétálni kezdtem a ház körül. Majd a ház mögött megálltam, amikor megláttam őket. Tíz lépésnyire álltak tőlem, és felfelé néztek, az égre. Hallottam valami duruzsolást, vagyis JaeHyun és JongIn beszélgettek. Odaballagtam hozzájuk és megköszörültem a torkom.
- Jó reggelt... - kezdtem, mire viszonozták mindketten. - JongIn... Azt ígérted, hogy elmegyünk... Tudod hova.
JongIn egy kicsit lefagyott. Majd lassan eszébe jutott, amit tegnap mondott, aztán rám se nézett, és elment mellettem a ház felé. Némán néztem utána. Nem tudtam hova tegyem ezt a viselkedését, ezt még nem láttam.
- Maradjon magán ez a kabát kis hölgy! Jól áll - tipegett mellém JaeHyun mosolyogva. Visszamosolyogtam, majd biccentettem.
- Köszönöm - mondtam, majd elindultam, amerre JongIn is. Ott állt annál a fánál, ahol én voltam tegnap. A fejét hátradöntötte a fának, és az ösvény felé meredt komoly arccal.
- Mehetünk? - kérdezte, amikor észrevette, hogy ott állok mellette.
- Még JaeHyun-t meg kell várnunk...
- Azt mondta, hogy ő most nem jön...
- Hát... Akkor mehetünk - válaszoltam, miközben elemeztem az arcát értetlen fejjel. Még mindig nem nézett rám.
Egy könnyed mozdulattal eltolta magát a fától a lábával, majd mereven nézve az ösvényt, elindult rajta. Zavarodott arccal néztem, és mentem utána. Zsebre tettem a kezem, hogy melegben tartsam az ujjaimat.
Kábé fél óra hosszú séta után kezdtem felismerni a helyet, ahol voltunk. Láttam a kiskapunkat, és mögötte a házunkat. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, majd kielőztem JongIn-t, és futni kezdtem a házunk felé. JongIn utánam kiáltott, hogy álljak meg, de rá se hederítettem. Boldog voltam, hogy újra láthatom a családom, és vége van ennek az egész fogócskának.
Futottam, egészen a kapuig. De hirtelen megtorpantam a kaputól néhány lépésnyire. A mosoly lefagyott az arcomról. Némán és mozdulatlanul álltam egy helyben. Számat összeszorítottam. Értetlenül pislogtam, és a tekintetemet ide-oda kapkodtam. Remegni kezdtem. Az összes porcikám arra utasított, hogy mozduljak meg, hogy csináljak valamit. Akármit. De képtelen voltam rá... Az agyam nem tudta felfogni a látottakat. A kezem ökölbe szorult. Ahogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon, nem bírtam tovább. Eltörött a mécses. Halkan sírni kezdtem, majd összerogytam a hóba. A fülem zúgott, alig hallottam valamit. Kezemet a hasamra szorítottam, és csak néztem a rendőrautók villogóját, a helyszínelőket. Éreztem, hogy JongIn végigsimít a hátamon, hogy valamit beszél nekem, de nem érettem egy szavát sem. Zúgott a fülem, a sírástól fájt a torkom, a kép előttem összemosódott. Abban a pillanatban, valahogy úgy éreztem, hogy sehogy se múlt az idő. Nem tudtam felfogni, hogy a családom meghalt. Azt, hogy többé nem ölelhetem meg az anyukámat, amikor sütit csinál nekem, vagy bármikor... Vagy nem pacsizhatok a bátyámmal, ha valamiben egyetértünk... Most már nem kérdezhettem semmit az apámtól, ha valamit nem értek.
Nehezen összeszedtem magam, és felnéztem az égre. Vártam valami jelet. Valamit. A családomtól, ha fent vannak a mennyben. Egy biztató jelet, akármit... Akár és fénylő napsugarat,vagy egy lágy szellőt... De semmi... Nem történt semmi.
Felsóhajtottam, majd lassan felálltam. A mellkasomban még mindig szúró fájdalmat éreztem. Utoljára néztem a házunkra, majd JongIn megszólalt:
- Menjünk...
Megfordultam, kikerültem JongIn-t, és elindultam az erdő mélyébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése