5. FEJEZET

Hirtelen behunytam a szemem. A közelemben mintha valaki a földre rogyott volna. Gyorsan végigfutottak az agyamon a történtek, majd gyorsan kinyitottam az összeszorított szememet. Ijedten kapkodtam a levegőt és körülnéztem. A számat elhagyó pára szinte majdnem mindent elhomályosított előttem. Magam mellé néztem, amerre JongIn volt. Kissé megkönnyebbültem, hogy nem ő rogyott össze. Ő is levegő után kapkodva nézte az előttünk álló YunHo-t, aki még mindig a kezében tartotta a pisztolyát. Hátra fordultam, és azt láttam, ahogy KunWoo holtan fekszik a hóban.
- Fussatok! - hadarta reszkető hangon YunHo. Értetlenül néztem felé, de nem volt időm gondolkodni, mert JongIn, már megragadta a csuklómat és YunHo irányába futott velem. Kicsit lelassított YunHo előtt, biccentett egyet hálás arckifejezéssel, majd tovább fogva a kezem, az erdőbe rohantunk.
JongIn rám se nézett. Csak húzott maga után, és én pedig hagytam. Talán azért nem akart rám nézni, mert félt, hogy csalódni fogok benne, azért amit tett... Vagy azért mert nem akar szembenézni a múltjával. Erre a gondolatra összeszorult a gyomrom. Sajnáltam őt, amiért ilyen sorsa van.
Megint eszembe jutott, hogy ezt már láttam álmomban. Nem hittem volna, hogy így fog végződni... Azt hittem, hogy felnövök, lesz diplomám, egy szerető családom és egy tisztességes munkám. Egy boldog élet...
Erre a vesztünkbe rohanunk.
JongIn ekkor hirtelen megállt. Körülnézett és gyanakodón pásztázta végig a kör alakú kis tisztást, - ami alig volt nagyobb 2 méter átmérőnél - a szemével.
Nem mert egy lépést se tenni. Valamit észrevett. Valami furcsát.
- Ez a tönk még nem volt itt. Pedig nem jár erre senki...
- Ezt hogy érted? – nyugtalankodtam.
Nem válaszolt, csak egy apró lépést tette előre. Valami megreccsent mellettünk a bokorban. Mind a ketten lélegzetet visszafojtva meredtünk a bokorra. JongIn inkább visszalépett. Megint megreccsent.
- Ha szólok, akkor át futunk a túl oldalra – súgta a fülembe.

Kirázott a hideg, ahogy súrolta a nyakamat a lehelete.- Most!
Szaladni kezdtünk a túloldalra, de mielőtt átértünk volna, egy hangosabb reccsenést hallottunk. De ez a hang alólunk szólt. Mire észbe kaptam, már zuhantunk.

Amikor földet értünk puha tárgyra érkeztünk. Hunyorogva tekintettem fel a világosságba. Még mindig potyogott a föld ahonnan érkeztünk. Körülnéztem és egy függőleges hengerben találtam magam. Megpróbáltam felállni. Mikor a jobb lábamra akartam támaszkodni, visszarogytam a földre. Nyögve fogtam a fájó lábam, és nekidőltem a nedves földnek, ami hátam mögött volt. Ránéztem JongIn-ra és láttam, hogy a szemei csukva vannak. Oda kúsztam hozzá és próbáltam felébreszteni.
- JongIn! Ébredj! Gyerünk!! – rángattam hátha felébred, de nem. Már könnyek gyűltek a szemembe. Biztos voltam benne, hogy akkor verte be a fejét, amikor földet értünk. Próbáltam puha dologra tenni a fejét, mert a falnak volt támasztva. Amikor elhelyeztem a fejét akkor láttam meg, hogy véres volt a tenyerem. JongIn feje vérzett. Gyorsan levettem a pulóverem és odaszorítottam. Segítséget kiáltottam.
- Segítség! Valaki segítsen! Valaki... kérem! - csuklott el a hangom, majd lenéztem JongIn-ra kétségbeesetten.
JongIn felnyitotta a szemét.
- Hol vagyok? – kérdezte értetlenül pislogva. Tanácstalan pofát vágtam.
- Hyan...?
Erre már halványan elmosolyodtam. Legalább emlékszik a nevemre.
- JongIn.
- Mi történt...?
- Beverted a fejed és… Úristen tényleg! Fáj valamid?
- Csak egy kicsit fáj a fejem. Hogy kerültünk ide?
- Hát… Futottunk és beleestünk ebbe a gödörbe.
- És most hogy mennyünk ki innen?

Mielőtt válaszolhattam volna, egy mély kuncogást csapta meg a fülünket. Olyan volt, mint egy öregemberé. Felnéztünk és egy szakállas öregember nézett minket és nevetett. JongIn-nal összenéztünk, és újra felnéztünk.
- Hehehehe… - nevetett boldogan - megvagytok! Most már nem fogtok követni engem!
- Köhöm! – köszörülte a torkát JongIn - Uram ööö… ki tudna minket innen hozni?
- Még mit nem! Akkor elkapnátok és megkínoznátok engem, mint a többieket!
- Mi nem fogjuk bántani Önt.

Ekkor ránéztem JongIn-ra, aki ő maga járt házról-házra és művelte azt a sok rettenetes dolgot. Ilyenkor esett le, hogy JongIn nem akarta mind ezt. Lehet, hogy azért vállalta el, mert…
- Jól van! Kihúzlak titeket - motyogta az öregember félbeszakítva a gondolatmenetemet.

Kihúzott minket egyesével és elindultunk az erdő mélyébe. Egy fél óra múlva az öreg jobbra fordult, és elhúzott az útből egy havas fenyőágat, ami takarta az utat. Miután megláttam, mit is takart valójában az az ág, egy kicsit megtorpantam, majd ballagtam tovább a többiek után. Egy kis faházikó, ami alig tűnt fel.
- Érezzétek otthon magatokat! - nyitott be az öregember, és betessékelt minket.
JongIn és én ámulva figyeltük a körülöttünk lévő állatokat, ugyanis az a ház tele volt mindenféle sérült állattal.
- Tudom nem nagyon tágas, de egy személynek megfelel.
- Dehogy! Ez tökéletes... - mondta JongIn az embernek.
- Én bolond! Még be se mutatkoztam. Az én nevem JaeHyun. Benned kit tisztelhetek, kis hölgy?
- SooHyan vagyok… - válaszoltam az állatokat nézve érdeklődve.
- És te úrfi? - fordult mosolyogva JaeHyun JongIn felé.
- JongIn...
- Kértek teát, vagy valami édességet? - nézett ránk. Éreztem a hangjában valami izgatottságot. Mintha az elmúlt évek során most látna először "kedves" embereket.
- Nem kérünk semmit - mondtuk egyszerre JongIn-nal. Ilyenkor egymásra néztünk, és JongIn úgy nézett rám mintha azt akarta volna mondani, hogy sajnálom. Elsőre nem értettem, hogy miért, de másnap viszont leesett.
- És hogy kerültetek ide, az erdő közepébe? – kérdezte az öreg.
- Hosszú… - kezdte JongIn.
- Van időnk. Nem? Vagy, talán siettek valahová? - hadarta JaeHyun.
- Dehogy...
- Akkor… Mondjátok!
- Hát az úgy történt, hogy… - mesélte JongIn.
- Megyek, hozok valamit a vérző fejedre... - szakítottam félbe most én.
JongIn fancsali mosollyal nézett a földre. JaeHyun pedig vigyorgott, mint a tejbe tök, és engem nézett.
- Valamit el kell mondjak... - komolyodott el JongIn, amikor kimentem. Ekkor megtorpantam. Én is hallani szerettem volna. Így, megálltam a fal mögött, ahol biztos nem látnak.
- Mondd csak - faggatta izgatottan JaeHyun.
- Én… a… - hebegte zavartan. Hallottam, hogy vonakodva hajol előre a foteljában, ahova leült még akkor, amikor megkérdezte a nevünket JaeHyun. - A gyilkosok közé tartozok…