12. FEJEZET

Már három napja tömtem magamba a gyógyszereket, de még mindig úgy gondoltam, hogy a családom halott. Viszont, ami a legfurcsább, hogy értelmetlen képek jelennek meg előttem, mikor lehunyom a szemem, hogy aludjak. Például, hogy egy kék-fehér színben úszó laboratóriumban vagyok, fehér köpönyeges emberek, akik előttem álltak és csak egy üveg választott el tőlük.
Végre járkálhatok az épületben, de csak két őr mellett, ami kezdett kicsit idegesíteni.
Délután háromnegyed négy múlt pár perccel és éppen Dr.Hill irodája felé totyogtam a fehér papucsomban. Feltétlenül beszélni akart velem.
Áthaladtam a két őrömmel egy kicsi termen, ami kényelmes székekkel, egy krétás táblával és néhány számítógépes asztallal volt barátságosabb. Egy tolószékes idős nő ült néhány lépésre tőlem, és remegő, vékony ujjai egy kártyát kapargatott. A nő felnézett rám, és a tekintete rettegést tükrözött, majd a földre ejtette a kártyáját. Gyors mozdulattal lehajoltam és felkaptam a padlóról, mire az őrök az övükön lógó gumibothoz emelték a kezüket és szigorú tekintettel meredtek rám. Megforgattam a kezemben a kártyát. Nem ismertem. Nem lehetett se pókerkártya, se más. Elfért a tenyeremben, a sarkai lekoptak a sok kaparástól, viszont valami ismerőset láttam az egyik oldalán. Két betű, egy szám: WR5. Korábban is találkoztam már vele. Ez egyik este, amikor megkaptam a gyógyszereimet, nem akartam megenni, ezért csak néztem. A fehér tablettáimon, mind ezt a jelet vettem észre. Érdeklődve néztem még pár másodpercig, majd megfordítottam a másik oldalára. Azon pedig négy betű fehéren világított ki a fekete hátteréből. WBHG. Magányosan derengett, és mégis úgy éreztem, hogy valami fontosat jelent. Lassan felnéztem a kártyáról és a hölgyre pillantottam, aki remegve lapult bele a kerekesszékébe, közben engem fixírozott.
- Elnézést... - Megköszörültem a torkom. - Mit jelentenek ezek?
A száját keskeny vonallá préselte össze, a szemei feketén ragyogtak, a pupillája kitágult. Kezével belemarkolt a széke karfájába.
- Vigyáznod kell magadra... Itt semmi nem az, aminek látszik! - nézett a mögöttem ácsorgó őrökre, akik sietősre fogták a dolgot.
- Elég lesz már, öregasszony! - lépett ki mögülem az egyik és eltolta a másik sarokba a nőt.
Szemöldökömet ráncolva néztem utána, majd az ingem felső zsebébe csúsztattam a kártyát, ami szerencsére nem látszott ki.
Ez az egész kezd egyre furcsább lenni.
Körbenéztem, és kerestem valami bizonyítékot, hogy meggyőződjek róla, hogy igazam van, valami itt bűzlik. Miközben előre tolt a másik őr Dr.Hill irodája felé, felnéztem az összes sarokba, amikben biztonsági kamerák figyelték minden egyes lépésemet. A jobb oldali fal előtt egy pult volt, ami mögött egy dolgozó újságot olvasgatott a számítógépe előtt. Egy pillanatra mintha...
Nem, nem lehet. Ez lehetetlen! Mintha az előbb az újságot olvasó ürge feje gyorsan vibrálni és halványodni kezdett volna. Még meg is változott egy pillanatra az arca.
Mi a fene ez az egész?!
Ijedten és döbbenten kapkodtam a levegőt. Az őröm meglökött a vállamnál fogva, hogy induljak már. Megszaporáztam a lépteimet az iroda felé, majd az előbb látottak utáni félelmem miatt, gondolkodás és kopogás nélkül benyitottam. Ijedt és értetlen arccal néztem Dr.Hill-t, aki az asztalánál ült és a jegyzeteit nézte. Amint berontottam, olvasószemüvegén át tekintett fel rám.
- Á, Miss Lee! - Derült az arca. - Üljön le.
Az asztala előtt lévő szék felé intett. Tétovázva álltam még néhány másodpercig, aztán összeszorítottam a fogam és elindultam a szék felé. Az őrök megálltak a becsukott ajtó két oldalán, hogy még véletlenül se próbáljak meg elmenekülni.
Leültem és kérdőn néztem a velem szemben lévő, mosolygó férfira.
- Miért akart látni? - toltam ki a számon, elég furcsa hangleejtéssel a mondatot. Ő pedig letette maga elé a szemüvegét, összekulcsolta az ujjait az álla előtt és boldog pillantásokkal méregetett. Majd, ahogy meglátta ijedt és értetlen arcomat, elkomolyodott és fészkelődni kezdett a székében.
- Történt valami? - kérdezte váratlanul és az őrökre nézett.
- Csak megint az a nő motyogott valamit... - válaszolt az egyik mély, öblös hangján. Dr.Hill ledermedt és bosszúsra váltott a komoly arca.
- Miért, mit mondott?
- Semmi különöset, csak a macskáiról, hogy ki fogja etetni őket... - válaszoltam gyorsan, mire éreztem, hogy az összes szem rám mered. Dr.Hill szeme a bal mellem felett lévő zseben akadt meg. Valószínű, látta a kártya alakját. Ennyi lebuktam, végem van. Mit csináljak?!
- Biztos? - kérdezte teljes bizalommal, én pedig fürgén bólogattam. Még pár másodpercig elemezte az arcom minden kis zugát és rándulását. - Rendben.
Huh, megúsztam... 
Lenéztem Dr.Hill előtt heverő iratokra, majd megláttam a nevem, amit nagy betűkkel írtak a lap tetejére. Nem volt könnyű fejjel lefelé olvasni, de nagy nehezen kisilabizáltam a kicsi betűket. Ez állt rajta:

Csoport: Ázsia, Dél-Korea
Nemzetiség: koreai
Kor: 20 éves
Magasság: 160 cm
Harci képesség: 5/4,3
Felfogó képesség: 5/5
Név: Harcos

A többit nem tudtam leolvasni, mert Dr.Hill keze takarásba vette, amikor észrevette, hogy azt nézem.
- Azért hívattam, mert valami fontosat szerettem volna közölni.
Érdeklődve figyeltem izgatott arcát, ami nálam csak bosszúságot váltott ki. Nem értettem mi folyt ott akkor. Minden zavaros és homályos volt. Azt vártam, hogy végre visszaengedjen a szobámba, ahol minden kusza képet a helyére tegyek, hogy minden érthető és tiszta legyen.
- Igen? - sürgettem.
- Nos, láttam, hogy az állapota valamivel javult. Így megengedem, hogy láthassa a szüleit - mosolyodott el. Egy pillanatig elfelejtettem, hogy a szüleim halottak. De ha most ő azt mondja, hogy láthatom őket, akkor ez azt jelenti, hogy tévedtem. Hogy nincs semmiféle gyilkos banda. Hogy nem ölték meg a családomat. Talán mindet csak hallucináltam, ahogy mondta Dr.Hill. Mindent csak beképzeltem magamnak, hogy meglőttek, hogy JongIn-nal menekültem. JongIn... Ezek szerint ő sem létezik...
Lehajtottam a fejem.
Hogy süllyedhettem ilyen mélyre, hogy ilyeneket képzelek?! Meglőttem magam, mert nem bírtam. Elmegyógyintézetbe juttattam magam!
- Ma este hat órakor eljönnek és talán haza is vihetik - mondta még. - Ennyit szerettem volna. Ó, és még valami! - kutakodni kezdett az asztalán, majd a fiókjaiban. Előhúzott az egyikből egy gyógyszeres műanyag üveget és elém tette.
- A gyógyszeradagolást csökkentem - dőlt hátra a székében és megint firkantott egyet egy lapra. - Ennyit szerettem volna, köszönöm, hogy benézett.
Fel se nézett, miközben ezt mondta, csak írogatott a papírjára. Kitoltam hangos zajjal a széket magam alól, elvettem a gyógyszereimet, majd elindultam az ajtó felé. Mindent magam mögött hagytam. Az őrök lepetten néztek utánam, aztán követtek. A padlót figyelve siettem vissza a szobámba.
Becsaptam magam után az ajtót és a sarokba dobtam a gyógyszeres dobozt, ami megrepedt, a kupakja lerepült és néhány tabletta szétszóródott a földön.
Dühös voltam magamra. Mégis hogyan történhetett meg ez? De a legjobban az zavart, hogy nem tehettem semmit, a gyógyszerszedésen kívül. Cselekedni akartam. Ki akartam jutni abból a rohadt elmegyógyintézetből.
Harag és csalódás keveréke tombolt bennem.
Körülnéztem a szobámban. Mély levegőt vettem és elordítottam magam. Többször is. Addig, amíg a hangom el nem csuklott és az ordításból már csak nyöszörgés, aztán halk sírás lett. A szoba közepén ültem a földön és a nadrágomat szorongattam.
Ekkor valaki az ajtó kilincsét rángatta, amit hiába feszegetett, mert kulcsra volt zárva. A homályosított ablakon át egy fekete hajú, fekete ingű férfi állt. Az arcát egyáltalán nem lehetett felismerni. Dübörgött, az ajtót csapkodta, de úgy láttam, hogy nem nagyon sieti el a dolgot. A sírásom elhalt, a szoba túlsó végébe hátráltam.
Ilyenkor hol vannak az őrök?!
Értelmetlen motyogást hallottam az ajtó felől. Monoton és gépies hang volt. Biztos voltam benne, hogy az az alak adja ki azt a morajt. A fülemre tapasztottam a tenyeremet és könnyes, kétségbeesett szemekkel néztem a homályos arcot az ablakon át.
- Menj el... Menj el! - ismételgettem. - Hagyj békén...
Ahogy ezt kimondtam, az ember nem háborgatta tovább az ajtót. Nem motyogott, csak elsétált.
Mi a fene volt ez már megint...?