Talán egy vagy két óra telt el azóta, mióta az ajtót háborgatták. Az ágyamon kuporogtam némán, és a kintről beszűrődő hangokra figyeltem. Madárcsicsergés és a szél hangja. Csak ennyi. Mintha kivittek volna a világ végére, ahol egy lélek sem mászkál. A városi zaj hangját ez a hely szerintem még hírből se ismeri. Semmi autódudálás és teherautó. Igaz megnyugtató volt a madarak énekét hallgatni. Végül összeszedtem magam és az egyetlen ablakhoz léptem, ami az ágyam mellett volt. A reluxa még mindig mozdulatlanul várta, hogy végre felhúzzák. Viszont én csak két pálca közé dugtam két ujjamat, és szétfeszítettem, hogy kilássak. A látvány igazán megdöbbentett.
Ameddig a szem ellátott csak pusztaságot lehetett megfigyelni. A földre hó fagyott és csak néhány helyen villant ki a megszilárdult sár. Az épületet nem messze drótkerítés vette körül, majd két méterrel távolabb már betonfal állt.
Az ég világosszürke volt, mint minden télen a fagyos napokon. Viszont fát sehol sem láttam, amit megzörgetett volna egy kicsit a szél. Se madarakat. Nem mintha le tudtak volna szállni valamire és ott nyugodtan elcsicseregnének. Túlságosan is gyanús volt az egész. Most a szokásosnál is jobban hallgattam a madarakat. Közelebb léptem az ablakhoz és fülemet szinte az üvegre tapasztottam. A tudat, hogy talán végre valami nyomot találhatok, hogy ez az egész tényleg nem stimmel, izgatottá tett. Egyben féltem is attól, hogy tévedni fogok.
A dallam folyton csak ismétlődött. Miután az újra és újra lejátszódó hang lecsengett, egy aprócska szünet volt. Mintha csak egy hanglejátszóról szólt volna élethűen.
Ellöktem magam az ablaktól és a keretén végigfuttatva a tekintetemet a hang forrását próbáltam megtalálni. Izgatott lettem, az adrenalin szintem annyira megugrott, hogy hideg ujjaim már remegtek. Végül nem csak a szememmel kerestem, hanem a közelben lévő kisszéket az ablak alá húztam és felálltam rá. Kezemmel tapogatózni kezdtem az ablakszegélyen. Egy kis pöckön akadt meg az ujjam. Kapargatni kezdtem, majd recsegő hangot hallottam. Nem hagytam abba, addig feszegettem, amíg nem láthattam. Nagy erőt vettem, és két ujjam közé szorítottam, majd letéptem a falról. A recsegés abbamaradt, ahogyan a madárcsicsergés is. Szóval az a kis szerkezet adta ki azt, a monoton dallamot, amit a "madarak" énekeltek. Megforgattam az ujjaim között a kis mütyürt, majd jobban megnézve fehér, kicsi betűket vettem észre.
- W...B...H...G... - ejtettem ki hangosan a betűket. - WBHG - mondtam újra, majd tágra nyitottam a szemem és az ingemen lévő felső sebhez kaptam a kezem. A kártya még mindig ott volt. Kihúztam majd az azon lévő, ugyan azt az értelmetlen betűket néztem. Az egész egyre furcsább és furcsább volt.
Elgondolkodva meredtem a két tárgyra, majd lenéztem a sarokban lévő összetört gyógyszeres dobozkára. Lassan elindultam felé. Felvettem egy szem tablettát és ijedten vettem észre, hogy azon is ezek a betűk éktelenkedtek. Sejtettem, hogy ez valami rövidítés, de hogy mié, arról fogalmam sem volt.
Az ajtó felé néztem. Ki akartam szabadulni. Ki akartam szökni.
Így, hogy több bizonyítékot találtam, sokkal biztosabb voltam abban, hogy ez nem véletlen. Valaki vagy valakik játszanak az érzéseimmel, talán az életemmel. Ezt pedig én öntudatlanul hagyom.
Dühöt éreztem. Mély levegővétellel nyugtattam magam, hogy majd valahogy úgyis vége lesz ennek az egésznek. Ha más nem, akkor én fogok ennek véget vetni. Úgy éreztem magam, mint egy macska, aki előtt egy cérnát húznak és addig követem, amíg az meg nem áll vagy el nem tűnik. Csak tudnám, hogy ki húzza azt a cérnát.
Az összes bizonyítékot eldugtam a párnám alá, még éppen időben, ugyanis hallottam, ahogy kattant az ajtó zára. Hirtelen kiegyenesedtem és a hang forrása felé fordultam. Az ajtó kinyílt és Dr.Hill lépett be mosolyogva. Néma, kíváncsi tekintettel néztem rá.
- Ms.Lee, a családja itt van - jelentette be büszkén, majd teljesen kitárta az ajtót és arrébb állt. Döbbenten álltam egy helyben és néztem a mosolygó családomat. A szívem szinte kiugrott a helyéről, ahogy néztem anya könnyes és egyben derűs szemeit.
Mindent elfelejtettem abban a pillanatban. A bizonyítékokat, a múltat, az okot, amiért idekerültem. A pillanatnak éltem, hogy végre láthatom a családomat, amit lehet, hogy az elkövetkezendő években valamilyen okból kifolyólag nem tehetnék meg.
- Anya... - hagyta el az édes szó az ajkamat, majd könnyes szemekkel elindultam feléjük és anya kitárt karjai közé bújtam és élveztem a régen ismert érintését, ahogy átölel. Annyira hiányzott, hogy azt lehetetlen elmondani. A sírás a torkomat fojtogatta, de nem akartam ilyen hamar megtörni. Helyettem megtette anya.
- Kislányom! Úgy aggódtunk érted! - simogatta a hajam. Felnéztem a válla felett apára, akinek szintén széles mosoly ült az arcán, mint a mellette álló bátyámén. Anya nagy nehezen elengedett, majd mindannyian Dr.Hill felé fordultunk.
- Örömmel mondhatom, hogy a terápia sikeresen véget ért. Ms.Lee állapota jelentősen javult a baleset óta. A kollégákkal arra a megegyezésre jutottunk, hogy kiengedjük, viszont a gyógyszereket még szednie kell. A mennyiséget csökkentettük, de azért kérem a kedves családtagokat, hogy szíveskedjenek ügyelni arra, hogy tényleg beveszi a gyógyszereket - magyarázta, majd a végén rám nézett és elmosolyodott. Zavartan nyeltem egyet, majd félrepillantottam. Valahogy, mintha a doktor megváltozott volna. Nem tudtam hova tenni ezt a viselkedését. Túlságosan kedvesebbnek és barátságosabbnak tűnt, mint a megszokott. Talán a szüleim jelenléte miatt viselkedik így. De ez most annyira nem is érdekelt.
- A távozását már feljegyeztük. A gyógyszereket már odaadtuk az ápolónak, aki elkíséri Önöket, és egy darabig felügyelni is fogja Ms.Lee-t - nézett végig rajtunk, majd mögénk tekintett, ahol egy magas, rövid, barna hajú nő állt némán, kifejezéstelen arccal. Valahogy nem volt túlságosan szimpatikus megjelenése. Körülbelül harmincöt-negyven év körüli lehetett.
- Nos, viszont látásra! Jobbulást Ms.Lee! - biccentett felém, aztán kezet fogott apával és távozott.
Anya hozott nekem kabátot, amiben haza mehetek, hogy ne fázzak. Indulásra készen álltam, mire hirtelen eszembe jutottak a bizonyítékok.
- Menjetek előre, mindjárt visszajövök. - Az ajtóban fordultam vissza. Lassan lépkedtem az ágyhoz, a biztonság kedvéért magam mögé néztem, nehogy valaki valamilyen gyanút fogjon. Gyorsan kikaptam a tárgyakat a párna alól és a kabátzsebembe csúsztattam őket. Körülnéztem utoljára, majd végre elhagytam a börtönömet. Megkönnyebbülten siettem a családom után, akik már lent várakoztak rám a parkolóban. Amint elhagytuk a drót- és a betonfalat végtelenül szabadnak éreztem magam. Egy apró mosolyt eresztettem el, amint láttam az út melletti fákat. A táj kipusztult és csendes volt. A jeges hó a földre fagyott. Még annyi dolog keltette fel a figyelmemet, hogy csak az út két oldalán sorakoztak egyforma fák. Mindenki némán ült az út közben és csak bámultunk ki az ablakon. Valahogy ijesztőnek tűnt az egész. Úgy csinált a családom, mintha csak egy percre tűntem volna el, senki sem érdeklődött, hogy hogy érzem magam, vagy mit csináltak velem a baleset óta. A baleset...
Azóta eszembe se jutott, hogy meglőttem magam. Diszkréten végignéztem mindenkin a szemem sarkából. Furcsán éreztem magam közöttük; mintha kicserélték volna őket. Próbáltam nem foglalkozni ezzel az egésszel, hiszen végre hazamehettem.
Másfél óra múlva megérkeztünk. Szinte semmi sem változott. A csendes, kis zsákutca, aminek a vége már az erdőben folytatódott, azóta is úgy várakozott, mint azelőtt. A legutolsó ház felhajtóján megálltunk és kiszálltunk. Amint kitettem a lábam az autóból, az ismerős hideg csapott meg. Összébb húztam magamon a kabátot, majd a kapu felé lassan sétálva az erdő mélyébe tévedt a szemem. Némán pásztáztam át a távolt, majd hirtelen egy emlékkép bukkant elő az elmém legaljából:
Eszeveszetten rohantam az erdőben, közben többször is magam mögé nézve farkasokat láttam, amint utánam loholtak.
Egy pillanatra megálltam a kapu előtt és nyugtalanul vettem a levegőt. Talán csak egy buta álom lehetett, ami visszatért. Vagy inkább a valóság?
Aznap estéje unalmasan telt. Legalábbis számomra. A többiek megbabonázva ültek a tévé előtt, én pedig a szobámban feküdtem az ágyamon és a plafont fixíroztam. Az emléken törtem az eszem, hogy mi lehetett az valójában. És vajon mi lehetett a folytatása? Na, meg az előzménye? Feldühített, hogy semmi sem jutott az eszembe. Talán mégiscsak egy álom lehetett. Ebben a pillanatban jutott eszembe megint a baleset. Az oldalamra tettem a kezem, majd felcsúsztattam a kórházi ingemet a sérülésig. A seb javarészt már beforrt, de a heg, azt hiszem már nem fog elmúlni. Ekkor az ajtómon kopogtak. Felültem és az ajtó felé fordultam. Meglepetésemre az ápoló volt az. Kezében egy pohár vízzel és a tablettákkal.
- Hét óra van. Itt a mai utolsó adagja. Vegye be - jelentette ki üresen. Egyáltalán nem volt kedvem még mindig gyógyszerrel tömni magam, így visszafeküdtem.
- Nem akarom - válaszoltam flegmán.
- Vegye be - szólított fel újra, most már határozottabban. A hangja kissé gépies volt, amitől kirázott a hideg. Idegesített, hogy parancsolni akart nekem.
- Majd később beveszem - húztam tovább.
- Most kell bevennie! - Közelebb jött, mire hirtelen felültem és a szemébe néztem. Úgy nézett ki, akár egy holdkóros. Szeme karikás és az arca beesettebb volt, mint az intézetben.
Felálltam és hátrálni kezdtem. Borsózott a hátam ettől a nőtől.
- Ugyan mi bajom lesz, ha tíz perccel később veszem be? - akadékoskodtam.
- Ha nem veszed be, én nyomom le a torkodon! - Hangja ijesztően rosszindulatú volt. Letette a kis szekrényemre a poharat, majd megindult felém. Hova tűnt a jó modor?
A gyógyszert előretartva rontott rám, mire az adrenalin szintem megugrott és gyorsan kikerültem, majd az ajtó felé rohantam. Utánam kapott, megragadta a felsőm nyakát és erőből visszarántott. Az ing, szinte megfojtott, amint az idegbeteg nő visszahúzott. Az erő kiszállt a lábamból, térdre rogytam. Az Idegbeteg megmarkolta a hajamat, majd hátrahúzta a fejemet annál fogva. Állkapcsomat kifeszítette és előkotorta a gyógyszert a zsebéből. Amint a szám felé emelte, - nem érdekelt, hogy hány hajtincsem bánta - azonnal elfordítottam a fejem és kilöktem a kezéből a gyógyszereket. Ő pedig elengedett, kicsit beletépve a hajamba, és a tabletták keresésére indult. Kihasználva a pillanatot, feltéptem az ajtót és lerobogtam a lépcsőn a szüleimhez.
- Anya, apa! Az ápoló megőrült! - kiáltottam és mögéjük siettem, amint felálltak, majd az éppen levánszorgó ápoló felé fordultak.
- Be kell vennie a gyógyszert. Különben sosem fog javulni a helyzete - a hangja különösen kedvesen és aggodalmasan csengett, amitől döbbenten álltam le és a földbe gyökerezett a lábam.
- Hazudik! - kezdtem kétségbeesetten, amikor a szüleim kérdőn felém fordultak. - A szobámban rám támadt! - hangom elcsuklott az erőfeszítéstől. Apa Idegbeteg felé fordult zavartan, látván a félelmet a szememben.
- Úgy látszik nem volt elég jó a terápia: megint hallucinál - jött egyre közelebb Idegbeteg, mire hátrálni kezdtem a konyha felé.
- Kérlek, anya higgy nekem! - szememet könnyek borították el. Nem tudtam elhinni, hogy a saját szüleim nem hisznek nekem. Kérlelőn néztem rájuk, akik most egyszerre indultak el lassan felém.
- Hyan, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj, csak vedd be a gyógyszereket, hidd el, jobb lesz! - Kezét maga elé emelte, hangja nyugtató volt. De nem voltam képes hinni neki. Túl sok mindent láttam és éreztem. Biztos voltam benne, hogy úgy nézhettem ki, mint egy őrült. A gyógyszerektől pedig biztos, hogy bediliztem volna.
- N-nem... - hebegtem dühösen, könnyes szemekkel. Idegbeteggel az élen jöttek felém megállíthatatlanul. Az ijedtségem most már rettegésbe csapott át. Körülnéztem és megláttam a késtartót. Megint bevillant egy újabb kép:
A családom és én a földön fekszünk itt, és fekete ruhás emberek járkálnak körülöttünk. Amint egyikük sem figyel, anya kétségbeesetten suttog valamit, mire én felpattanok, kiemelek egy kést a tartóból és a konyhában lévő hátsó kijáraton próbálok menekülni. Most már teljesen összezavarodtam.
Kikaptam egy kést a tartóból újra, visszanéztem a családomra, akik ijedten meredtek rám és a fegyveremre, majd kirohantam a hátsóajtón. Apa utánam kiáltott, de nem törődtem vele. Teljesen deja vu érzés kapott el, ahogy leszaladtam a tornácon a kiskerten át, majd kilökve a kiskaput, ami az erdő felé nyílt. Vissza se nézve rohantam, összetörve, hogy megint ilyesmit kell átéljek.
Tíz perc futás után először néztem vissza. A házunkat már nem láttam, és szerencsére senkit se. Lelassítottam, aztán végül megálltam. Hátrafordultam és a lábnyomaimon végigfuttatva a tekintetemet, felsóhajtottam. Leheletem párállott a hidegben, majd sétálva továbbhaladtam. Fogalmam sem volt, hogy merre mentem tovább. Lassan besötétedett, és egyre hidegebb lett. Muszáj volt keresnem egy menedéket, ugyanis én az életben nem fogok oda visszamenni.
Fél órás séta után végre megláttam átmeneti szállásomat. Egy elhagyatott kicsi betonépület állt a fák között. Már éppen ideje volt, mivel a lábamat szinte már nem is éreztem. Nehézkesen lépkedtem az ajtó felé, vacogva és reménykedve. Reménykedtem abban, hogy nyitva lesz az ajtó. Amint odaértem, remegő ujjaimmal lenyomtam a kilincset. Megkönnyebbülve nyomtam be az ajtót nagy erőfeszítésekkel, ugyanis az ajtó beragadt. Ütöttem, rúgtam, küszködtem, mire annyira be tudtam tolni az ajtót, hogy át tudjam préselni magam a résen. Fáradt voltam és fáztam, csak le akartam végre dőlni és kipihenni magam. Visszanyomtam az ajtót, de kár is hogy megtettem, ugyanis a helyiségre rá fért volna egy kiadós szellőztetés. Büdös vér és dög szag volt. Egy pillanatra rosszul lettem, de már az sem számított. Vak sötét volt odabent, de idővel a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz. Néhány tárgyat fel tudtam ismerni. Két, derékig érő polc, amin festékes vödrök voltak és rongydarabok. Egyetlen aprócska ablak volt, de az is koszos volt. Még néhány nagy, alaktalan tárgyak feküdtek néhány lépésnyire tőlem. Úgy terveztem, hogy majd holnap kiderítem, mik azok.
Muszáj volt pihennem. Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, és amint lehunytam a szemem, azon nyomban elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése