7. FEJEZET

 Egy másodpercre megállt bennem az ütő. Miért nem halt meg KunWoo?!
Az utolsónak tűnő reményem is elhunyt.
- De... De hogy? Miért? - dadogtam halkan.
- YunHo nem rám, hanem KunWoo-ra célzott, hogy egérutat kapjunk.
- Jó, ez világos, de hogy nem halt meg?! - kezdtem kicsit félni és ezt dühhel fedeztem.
- Golyóálló mellény volt rajta. Mindig hordja.Csak akkor veszi le, amikor fürdik...
- Mi van? - kérdezte JaeHyun türelmetlenül és értetlenül.

Rá néztünk.
- Majd elmagyarázom - jelentette ki JongIn.

JaeHyun bólintott és hátradőlt a foteljában.
- Hyan… - fordult felém JongIn aggódó szemekkel. - Aludj egyet. Majd holnap meglátogatjuk a családodat.
Vonakodva bólintottam és ledőltem pihenni. Nem tudtam aludni. Bámultam a kandallóban a tüzet, a fotelben ücsörögve. Eszembe jutott, hogy a házban sérült állatok vannak. Megkérdeztem JaeHyun-t, hogy mi történt velük. A legtöbbjüket egy csapdában találta, úgy gondolta, hogy a fekete ruhás emberek tették, hogy belőlük egyenek. Ha már boltba nem mehetnek, akkor vadásznak az erdőben. Szerintem tök logikusnak tűnt.
Leguggoltam egy fekvő őz mellé, és kezemet a térdemre téve érdeklődve figyeltem a sérüléseit. Sajnáltam, amiért így járt, ez a szerencsétlen állat. JaeHyun megengedte, hogy adjak neki eledelt és, hogy lecseréljem az átázott kötést az őz lábán. Óvatosan emeltem felé a tenyeremet, benne néhány táppal. Az őz először félt, majd megszagolta a tenyeremben lévő tápot, aztán rám nézett. Egy kicsit várt, majd lassan falatozni kezdett a kezemből. Ettől kicsit megnyugodtam, hogy végre tudtam segíteni valamiben.
Miután az állat végzett az evéssel, felálltam és hoztam egy friss kötést az őz lábára. Végeztem. Ránéztem az órára, és fél hatot mutatott.
Eddig még nem is gondoltam az időre. Még csak eszembe se jutott, hogy megnézzem, hány óra van.
Csináltam magamnak egy bögre teát, majd leültem ugyanabba a fotelbe, amelyikben először ültem. Felhúztam a lábamat, és kényelembe helyeztem magam. Néhányszor belekortyolgattam a teámba, majd lassan 8 óra felé elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valami nedveset érzek. Lenéztem, és a megmaradt teám is mind a pólómon landolt, amíg aludtam. Gyorsan felálltam és kimentem a konyhába, hogy valamivel javítsak a helyzeten. Nem találtam semmit, amivel eltüntetni, vagy legalábbis halványítani tudtam volna a foltot. Néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy mekkora csend van a házban és kint az erdőben is. Körbejártam a házat, de JaeHyun-t és JongIn-t nem találtam sehol. Levettem az ajtó melletti fogasról egy kabátot és kimentem. Sétálni kezdtem a ház körül. Majd a ház mögött megálltam, amikor megláttam őket. Tíz lépésnyire álltak tőlem, és felfelé néztek, az égre. Hallottam valami duruzsolást, vagyis JaeHyun és JongIn beszélgettek. Odaballagtam hozzájuk és megköszörültem a torkom.
- Jó reggelt... - kezdtem, mire viszonozták mindketten. - JongIn... Azt ígérted, hogy elmegyünk... Tudod hova.
JongIn egy kicsit lefagyott. Majd lassan eszébe jutott, amit tegnap mondott, aztán rám se nézett, és elment mellettem a ház felé. Némán néztem utána. Nem tudtam hova tegyem ezt a viselkedését, ezt még nem láttam.
- Maradjon magán ez a kabát kis hölgy! Jól áll - tipegett mellém JaeHyun mosolyogva. Visszamosolyogtam, majd biccentettem.
- Köszönöm - mondtam, majd elindultam, amerre JongIn is. Ott állt annál a fánál, ahol én voltam tegnap. A fejét hátradöntötte a fának, és az ösvény felé meredt komoly arccal.
- Mehetünk? - kérdezte, amikor észrevette, hogy ott állok mellette.
- Még JaeHyun-t meg kell várnunk...
- Azt mondta, hogy ő most nem jön...
- Hát... Akkor mehetünk - válaszoltam, miközben elemeztem az arcát értetlen fejjel. Még mindig nem nézett rám.
Egy könnyed mozdulattal eltolta magát a fától a lábával, majd mereven nézve az ösvényt, elindult rajta. Zavarodott arccal néztem, és mentem utána. Zsebre tettem a kezem, hogy melegben tartsam az ujjaimat.

Kábé fél óra hosszú séta után kezdtem felismerni a helyet, ahol voltunk. Láttam a kiskapunkat, és mögötte a házunkat. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, majd kielőztem JongIn-t, és futni kezdtem a házunk felé. JongIn utánam kiáltott, hogy álljak meg, de rá se hederítettem. Boldog voltam, hogy újra láthatom a családom, és vége van ennek az egész fogócskának.
Futottam, egészen a kapuig. De hirtelen megtorpantam a kaputól néhány lépésnyire. A mosoly lefagyott az arcomról. Némán és mozdulatlanul álltam egy helyben. Számat összeszorítottam. Értetlenül pislogtam, és a tekintetemet ide-oda kapkodtam. Remegni kezdtem. Az összes porcikám arra utasított, hogy mozduljak meg, hogy csináljak valamit. Akármit. De képtelen voltam rá... Az agyam nem tudta felfogni a látottakat. A kezem ökölbe szorult. Ahogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon, nem bírtam tovább. Eltörött a mécses. Halkan sírni kezdtem, majd összerogytam a hóba. A fülem zúgott, alig hallottam valamit. Kezemet a hasamra szorítottam, és csak néztem a rendőrautók villogóját, a helyszínelőket. Éreztem, hogy JongIn végigsimít a hátamon, hogy valamit beszél nekem, de nem érettem egy szavát sem. Zúgott a fülem, a sírástól fájt a torkom, a kép előttem összemosódott. Abban a pillanatban, valahogy úgy éreztem, hogy sehogy se múlt az idő. Nem tudtam felfogni, hogy a családom meghalt. Azt, hogy többé nem ölelhetem meg az anyukámat, amikor sütit csinál nekem, vagy bármikor... Vagy nem pacsizhatok a bátyámmal, ha valamiben egyetértünk... Most már nem kérdezhettem semmit az apámtól, ha valamit nem értek.
Nehezen összeszedtem magam, és felnéztem az égre. Vártam valami jelet. Valamit. A családomtól, ha fent vannak a mennyben. Egy biztató jelet, akármit... Akár és fénylő napsugarat,vagy egy lágy szellőt... De semmi... Nem történt semmi.
Felsóhajtottam, majd lassan felálltam. A mellkasomban még mindig szúró fájdalmat éreztem. Utoljára néztem a házunkra, majd JongIn megszólalt:
- Menjünk...
Megfordultam, kikerültem JongIn-t, és elindultam az erdő mélyébe.

6. FEJEZET

Hát mégis igazam volt? Tőrbe csal, aztán megöl?
Hallottam egy nyugtalan mozgolódást. Az öreg ijedt arccal nézett rá és a foteljában hátrább ült.
- Nem, nem én nem fogom Önt bántani. Én nem… bántanék senkit...
- Hát akkor, hogy kerültél a rossz fiúkhoz?
- Biztos tudni akarja? - kérdezte magabiztosan JongIn.
- Biztos - dadogta halkan, majd megint hallottam egy mozgolódást. Gondoltam, JaeHyun elhelyezkedett a foteljában. Hallottam a kandallóban sercegő tűz hangját, mintha a tűz is kíváncsi lenne erre a történetre.
- Az egész úgy kezdődött, hogy… 10 éves koromban tartottuk az anyukám szülinapját... Kitaláltuk, hogy bújócskát fogunk játszani. Én a szekrénybe bújtam. A húgom számolt 20-ig, amikor 12-nél befejezte a számolást, nagy és nyomasztó csend telepedett a házunkra. Majd egy kis idő után lassú lépteket hallottam… A léptek közeledtek a szekrény felé, amelyikben voltam. Egész idő alatt azt hittem, hogy apukám keres... - ennél a mondatnál elcsuklott a hangja. - Kinyílt a szekrényajtó és egy idegen ember állt késsel a kezében, amiről már csöpögött a friss vér. Ijedt arccal néztem mögé, és a húgom... A drága kishúgom holtan feküdt a földön... Még a szeme is nyitva volt... - Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy JongIn szemeit könnyek borították el. - Az ember, aki emelte a kezét, hogy leszúrjon, gyorsan elkiáltottam magam, hogy "Várj!".
Egy kicsit elhallgatott. Csak a tűz ropogott siettetőn, mintha tudatni akarta volna JongIn-nal, hogy folytassa.
- Azt kérdezte, "Mi van?" - folytatta JongIn, mintha értette volna, mit üzent neki a tűz. - Önkéntelenül mondtam, hogy nem ölhettek meg. Oda jött a többi ember is. Elkezdtek beszélgetni és, közben hozzám is beszéltek minden féléről. Végül megszólalt a vezérük, hogy "nekem tetszik ez a kis srác... Jól van, ajánlatot adok, állj be hozzánk és nem ölünk meg. Ha nem akkor kénytelenek leszünk megölni." - megint megállt pihenni beszéd közben.
- Nem volt más lehetőségem, bólintottam. Napokon, sőt éveken keresztül mentünk házról-házra és öltek embereket… Én csak némán bámultam az embereket, akik segítségért fohászkodva néztek rám sírva... Ráadásul a legjobb barátomat is a szemem előtt gyilkolták meg... - csuklott el megint a hangja, végül felsóhajtott nehézkesen és a térdén pihentette meg a könyökét és ujjaival megdörzsölte a szemét, hogy JaeHyun ne lássa, hogy könnyezik. A történet hallatán összeszorult a szívem és letöröltem egy könnycseppet, ami már másodpercekkel ezelőtt folyt végig az arcomon. Miért nem mondta el nekem?
- És a kis hölgy, hogy került hozzád? - kérdezte JaeHyun néhány, néma csend után.

Gyorsan elmentem a konyha kinézetű szobába és bevizeztem egy rongyot, amit a csap mellett találtam. Néhány másodperc múlva visszamentem, és mind a ketten engem néztek. Odasétáltam JongIn-hoz, és a sebére tettem a vizes rongyot. Majd megvártam, amíg JongIn tartja a rongyot, aztán felálltam és kimentem a házból, és a legközelebbi fára, ami a házhoz közel volt, mögé álltam, majd nekidőltem. Levegőznöm kellett. Fel kellett fogjam, amit JongIn mondott. Kb. 10 perc múlva utánam jött és keresett. Éppen a fa másik oldalán állt, ami mögött voltam. Felsóhajtottam, majd előjöttem, és véletlenül, szó szerint beleütköztem JongIn-ba.
- Bocsáss meg! - hadarta.
- Miért nem mondtad el nekem?! - néztem fel rá könnyes szemekkel, még mindig a múltjára gondolva. Nem tudom milyen érzés látni, hogy a testvéred holtan fekszik előtted, és már nem tehetsz érte semmit.
JongIn habozott. 
- …Én… Féltem - válaszolt halkan a szemeimet nézve. 
- De mitől? Jobban értettelek volna...

Felém nyúlt.
- Menjünk - mondta, majd levette a dzsekijét és rám terítette, mert rajtam csak egy hosszú ujjú póló volt.

Amíg mentünk a házhoz, mind a ketten néma csendben ballagtunk egymás mellett. Bementünk. JaeHyun már várt minket.
- Nos? Akkor, kishölgy, hogy kerültél az úrfihoz? - kérdezte tőlem. 
- Hozzájuk is elmentünk - kezdte JongIn - Éppen a hátsó ajtónál álltam, amikor Hyan kijött, és lefogtam hátulról. Egy késsel kicsit megvágta a nyakamat. - hajtotta ki kissé a fekete ingét, hogy megmutassa JaeHyun-nak a sebet. - Elengedtem, és futott az erdőbe, a kést eldobta, én felvettem és hamarabb mentem el a „munkából”. Utána mentem. Farkasok támadták meg Hyan-t.
- Várj. Te egész idő alatt követtél? - lepődtem meg. 
- Igen… Szóval. Azt a farkast, amelyik Hyan-t kergette, azzal a késsel öltem meg, amit a nyakamhoz tartott. Magamhoz vittem, beszélgettünk és kopogott a főnököm hogy, miért mentem el olyan korán. Szereztem egy monoklit, mert KunWoo megütött… Mondta, hogy már ránk is fog vadászni. Aznap tudta meg Hyan, hogy én is a gyilkosok közé tartozok… Izé... Tartoztam - javította ki JongIn.
2 órán át beszélgettünk, és közben JaeHyun néha megismételte, amit JongIn mondott. Először bizarr volt, de a végére megszoktuk.
Hirtelen belém nyílalt valami. Az, hogy ezt már megint láttam... Az álomban. Majd rémülten néztem magam elé, mire JongIn és JaeHyun rám néztek. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha a szüleim...
- A szüleim! - kiáltottam fel hirtelen, mielőtt befejezhettem volna a gondolatomat. - Hol van a családom?! Látni akarom őket!
- Mi történt? - kérdezte váratlanul JaeHyun, egyszer rám, majd JongIn-ra nézve.
- Majd meglátogatjuk őket... Most túl veszélyes lenne. Mert...
- Miért? KunWoo már meghalt. Nem? - kezdtem türelmetlen lenni, és kicsit megemeltem a hangom.
JongIn csalódottan lehajtotta a fejét. Rémülten néztem rá:
- Ugye? Ugye, meghalt...? - kérdeztem halkabban.
- Csak eszméletlen volt...- nézett fel rám reménytelen szemekkel.

5. FEJEZET

Hirtelen behunytam a szemem. A közelemben mintha valaki a földre rogyott volna. Gyorsan végigfutottak az agyamon a történtek, majd gyorsan kinyitottam az összeszorított szememet. Ijedten kapkodtam a levegőt és körülnéztem. A számat elhagyó pára szinte majdnem mindent elhomályosított előttem. Magam mellé néztem, amerre JongIn volt. Kissé megkönnyebbültem, hogy nem ő rogyott össze. Ő is levegő után kapkodva nézte az előttünk álló YunHo-t, aki még mindig a kezében tartotta a pisztolyát. Hátra fordultam, és azt láttam, ahogy KunWoo holtan fekszik a hóban.
- Fussatok! - hadarta reszkető hangon YunHo. Értetlenül néztem felé, de nem volt időm gondolkodni, mert JongIn, már megragadta a csuklómat és YunHo irányába futott velem. Kicsit lelassított YunHo előtt, biccentett egyet hálás arckifejezéssel, majd tovább fogva a kezem, az erdőbe rohantunk.
JongIn rám se nézett. Csak húzott maga után, és én pedig hagytam. Talán azért nem akart rám nézni, mert félt, hogy csalódni fogok benne, azért amit tett... Vagy azért mert nem akar szembenézni a múltjával. Erre a gondolatra összeszorult a gyomrom. Sajnáltam őt, amiért ilyen sorsa van.
Megint eszembe jutott, hogy ezt már láttam álmomban. Nem hittem volna, hogy így fog végződni... Azt hittem, hogy felnövök, lesz diplomám, egy szerető családom és egy tisztességes munkám. Egy boldog élet...
Erre a vesztünkbe rohanunk.
JongIn ekkor hirtelen megállt. Körülnézett és gyanakodón pásztázta végig a kör alakú kis tisztást, - ami alig volt nagyobb 2 méter átmérőnél - a szemével.
Nem mert egy lépést se tenni. Valamit észrevett. Valami furcsát.
- Ez a tönk még nem volt itt. Pedig nem jár erre senki...
- Ezt hogy érted? – nyugtalankodtam.
Nem válaszolt, csak egy apró lépést tette előre. Valami megreccsent mellettünk a bokorban. Mind a ketten lélegzetet visszafojtva meredtünk a bokorra. JongIn inkább visszalépett. Megint megreccsent.
- Ha szólok, akkor át futunk a túl oldalra – súgta a fülembe.

Kirázott a hideg, ahogy súrolta a nyakamat a lehelete.- Most!
Szaladni kezdtünk a túloldalra, de mielőtt átértünk volna, egy hangosabb reccsenést hallottunk. De ez a hang alólunk szólt. Mire észbe kaptam, már zuhantunk.

Amikor földet értünk puha tárgyra érkeztünk. Hunyorogva tekintettem fel a világosságba. Még mindig potyogott a föld ahonnan érkeztünk. Körülnéztem és egy függőleges hengerben találtam magam. Megpróbáltam felállni. Mikor a jobb lábamra akartam támaszkodni, visszarogytam a földre. Nyögve fogtam a fájó lábam, és nekidőltem a nedves földnek, ami hátam mögött volt. Ránéztem JongIn-ra és láttam, hogy a szemei csukva vannak. Oda kúsztam hozzá és próbáltam felébreszteni.
- JongIn! Ébredj! Gyerünk!! – rángattam hátha felébred, de nem. Már könnyek gyűltek a szemembe. Biztos voltam benne, hogy akkor verte be a fejét, amikor földet értünk. Próbáltam puha dologra tenni a fejét, mert a falnak volt támasztva. Amikor elhelyeztem a fejét akkor láttam meg, hogy véres volt a tenyerem. JongIn feje vérzett. Gyorsan levettem a pulóverem és odaszorítottam. Segítséget kiáltottam.
- Segítség! Valaki segítsen! Valaki... kérem! - csuklott el a hangom, majd lenéztem JongIn-ra kétségbeesetten.
JongIn felnyitotta a szemét.
- Hol vagyok? – kérdezte értetlenül pislogva. Tanácstalan pofát vágtam.
- Hyan...?
Erre már halványan elmosolyodtam. Legalább emlékszik a nevemre.
- JongIn.
- Mi történt...?
- Beverted a fejed és… Úristen tényleg! Fáj valamid?
- Csak egy kicsit fáj a fejem. Hogy kerültünk ide?
- Hát… Futottunk és beleestünk ebbe a gödörbe.
- És most hogy mennyünk ki innen?

Mielőtt válaszolhattam volna, egy mély kuncogást csapta meg a fülünket. Olyan volt, mint egy öregemberé. Felnéztünk és egy szakállas öregember nézett minket és nevetett. JongIn-nal összenéztünk, és újra felnéztünk.
- Hehehehe… - nevetett boldogan - megvagytok! Most már nem fogtok követni engem!
- Köhöm! – köszörülte a torkát JongIn - Uram ööö… ki tudna minket innen hozni?
- Még mit nem! Akkor elkapnátok és megkínoznátok engem, mint a többieket!
- Mi nem fogjuk bántani Önt.

Ekkor ránéztem JongIn-ra, aki ő maga járt házról-házra és művelte azt a sok rettenetes dolgot. Ilyenkor esett le, hogy JongIn nem akarta mind ezt. Lehet, hogy azért vállalta el, mert…
- Jól van! Kihúzlak titeket - motyogta az öregember félbeszakítva a gondolatmenetemet.

Kihúzott minket egyesével és elindultunk az erdő mélyébe. Egy fél óra múlva az öreg jobbra fordult, és elhúzott az útből egy havas fenyőágat, ami takarta az utat. Miután megláttam, mit is takart valójában az az ág, egy kicsit megtorpantam, majd ballagtam tovább a többiek után. Egy kis faházikó, ami alig tűnt fel.
- Érezzétek otthon magatokat! - nyitott be az öregember, és betessékelt minket.
JongIn és én ámulva figyeltük a körülöttünk lévő állatokat, ugyanis az a ház tele volt mindenféle sérült állattal.
- Tudom nem nagyon tágas, de egy személynek megfelel.
- Dehogy! Ez tökéletes... - mondta JongIn az embernek.
- Én bolond! Még be se mutatkoztam. Az én nevem JaeHyun. Benned kit tisztelhetek, kis hölgy?
- SooHyan vagyok… - válaszoltam az állatokat nézve érdeklődve.
- És te úrfi? - fordult mosolyogva JaeHyun JongIn felé.
- JongIn...
- Kértek teát, vagy valami édességet? - nézett ránk. Éreztem a hangjában valami izgatottságot. Mintha az elmúlt évek során most látna először "kedves" embereket.
- Nem kérünk semmit - mondtuk egyszerre JongIn-nal. Ilyenkor egymásra néztünk, és JongIn úgy nézett rám mintha azt akarta volna mondani, hogy sajnálom. Elsőre nem értettem, hogy miért, de másnap viszont leesett.
- És hogy kerültetek ide, az erdő közepébe? – kérdezte az öreg.
- Hosszú… - kezdte JongIn.
- Van időnk. Nem? Vagy, talán siettek valahová? - hadarta JaeHyun.
- Dehogy...
- Akkor… Mondjátok!
- Hát az úgy történt, hogy… - mesélte JongIn.
- Megyek, hozok valamit a vérző fejedre... - szakítottam félbe most én.
JongIn fancsali mosollyal nézett a földre. JaeHyun pedig vigyorgott, mint a tejbe tök, és engem nézett.
- Valamit el kell mondjak... - komolyodott el JongIn, amikor kimentem. Ekkor megtorpantam. Én is hallani szerettem volna. Így, megálltam a fal mögött, ahol biztos nem látnak.
- Mondd csak - faggatta izgatottan JaeHyun.
- Én… a… - hebegte zavartan. Hallottam, hogy vonakodva hajol előre a foteljában, ahova leült még akkor, amikor megkérdezte a nevünket JaeHyun. - A gyilkosok közé tartozok…

4. FEJEZET

Amikor felébredtem egy régi széken ültem. A kezeim hátra voltak fogva és a derekamnál is megkötöztek.
Valami olyasmi épületben voltam, aminek szürke falai elhanyagoltságról árulkodott. A fal mellett végig vasrudak feküdtek, és elvágott kábelek. Fogalmam sem volt, mire használhatták őket, de elég rozsdásak voltak és koszosak. Feljebb néztem, és a plafon olyan hét méterre volt a fejemtől. Akkor vettem észre, hogy nem is egyenes az a plafon, hanem baloldalról emelkedik. Baloldalon végig ablak volt derékmagasságtól, ami kb. másfél méter magas lehetett. Elég koszos egy ablak volt. Alig lehetett kilátni a rászáradt sártól. Ettől még inkább berezeltem, mivel tudtam, hogy megint túszul voltam ejtve, és hogy ne lássanak be, bemocskolták az ablakot. Topogni kezdtem a lábammal idegességemben, mire meghallottam a halk vízhangot, amiről arra következtettem, hogy nagy, üres teremben voltam.
Mögöttem valaki megmozdult és a fejét az enyémbe verte véletlenül.
- Áúú! – szisszentem fel fájdalmamban. A mögöttem levő ember is felnyögött.
- Hyan? – kérdezte a mögöttem ülő felvillanyozódva.
- JongIn? – hitetlenkedtem a felismert hangra.
- Hyan… Én nagyon sajnálom! Megmagya...
- Nincs mit megmagyarázz! Tudom, mi folyik itt! Megölted az egész családomat!
- Nem! Én nem! Hanem a…
JongIn nem tudta befejezni a mondatát, mert tapsot hallottunk... Egy lassú tapsot.
- Nagyon szép… nagyon szép! Bár, nem hiszem, hogy igazat mond. Ne higgy neki kislány! Hisz' hazudik! Mi mást csinálna egy gyilkos, nem igaz?
JongIn elkezdett nyugtalankodni és mozgatni kezdte a kötelet, ami engem is fogott így horzsolta a hasamat. Pedig pulcsi volt rajtam.
- Maradj nyugton! Ez fáj! – suttogtam mérgesen.
- És mit fogsz velünk csinálni? – kérdezte gúnyosan JongIn KunWoo-t.
- Hogy mit fogok csinálni? Hát, meg foglak ölni titeket! – válaszolta egyszerű mosollyal az arcán, kicsit széttárt karokkal, mintha ez egyértelmű lett volna ez a válasz. Ami szerintem is az volt.
Most már én is kezdtem nyugtalankodni.
- Kimegyek, gondolkozok, hogy mit csináljak, még veletek mielőtt megöllek titeket gerlepárocskáim.
Már indult is, de félúton visszafordult és megállt, majd a mutatóujját feltette.
- Az ajtóba azért teszek két őrt… Nem bízom bennetek. MinJun! DongHo! Gyertek ide!
Erre a szóra, két magasabb fiú jött elő az egyetlen ajtó mögül. Bár az egyikük kicsit dagadtabb volt és alacsonyabb a másiknál. Mind a kettejüknél egy-egy éles kés volt, és az oldalukon még talán egy stukkert is láttam az oldalukon lógva.
- Menjetek az ajtóba és vigyázzatok rájuk!
- Igenis! – mondták egyszerre.
Az ajtó távol volt tőlünk. KunWoo kiment. MinJun és DongHo az ajtóhoz sétált. JongIn mögöttem nagyon elkezdett mozogni, és a hátsó farzsebéből egy bicskát húzott ki. Elkezdte szerencsétlenül és diszkréten vágni a kötelet. Elvágta és ezt súgta a fülembe:
- Hagyd így a kezed nehogy észrevegyék, hogy elvágtam!
Ilyen esetben már hallgatok az emberre, főleg ha be vagyok pánikolva. A két őr gyanított valamit és lassan lépkedve közelebb jöttek egy kicsit, hogy ellenőrizzék, nem csináltunk-e semmit. JongIn hirtelen felállt és az őrök közeledtek. JongIn szaladni kezdett feléjük. MinJun és DongHo  harcra készen álltak és JongIn egy gyors mozdulattal arcon ütötte DongHo-t, mire ő az arca elé kapva a kezét lehajolt. MinJun ordibálva nekifutott JongIn-nak, és JongIn lehajolt, megfogta a lábát, átpördítette a levegőben, és leesett a földre. Én is felálltam és oda futottam JongIn-hoz.
- Gyere utánam! Történjék, bármi maradj mellettem! – mondta körülnézve.
- Rendben - próbáltam higgadt maradni. JongIn bólintott és rohant az ajtóhoz, én pedig utána futottam. Kiértünk a hóra, de nem voltunk egyedül. Ott volt KunWoo harmadik dolgozója,YunHo. Csak ott állt velünk szembe karba tett kézzel. Úgy látszik, KunWoo nagyon ismeri JongIn-t, hogy ennyire tudja mit fog csinálni.
Én JongIn karját szorongattam és egy féllépésnyit mellé álltam.
YunHo dzsekije belső zsebéből egy stukkert vett elő. JongIn-ra célzott…
A pisztoly elsült…

3. FEJEZET

Amikor felébredtem akkor egy meleg házikóban találtam magam. 
"Hé! Ezt is álmodtam! "
Egy meleg házikóban találtam magam. Faház volt. Nem volt sok hely benne, de egy személynek bőven elég. Csak egy ágy volt és két fotel meg egy kandalló.

A fal felé voltam fordulva. Megfordultam és egy fiatal fiút láttam ülni és a kandallóban a tüzet bámulta.

Úgy velem egy idős lehetett. A srácon egy fekete ing volt és a gallérja fel volt hajtva.

 Felültem, mire rám nézett.
- Jó reggelt álomszuszék! - mosolyodott el.
- Hogy kerültem ide? - néztem körül.
- Az erdőben találtalak… A földön feküdtél. Az hiszem beverted a fejed valamelyik ágba. Úgy gondoltam elhozlak, mert kint sok az éhes farkas.
Nem értettem semmit. Nem emlékeztem semmire. Sok mindenről elkezdtünk beszélni. A nevét is megtudtam: JongIn és 21 éves.
Egyszer csak valaki dübörgött az ajtón.
- Kinyitom – mondta. - Mindjárt jövök.
- Rendben… - motyogtam. Rám mosolygott és ment az ajtóhoz. Az ajtót én nem láthattam, mert egy fal eltakarta. Egy ideges férfi hangját hallottam JongIn-nal ordibálni. Nem értettem semmit a beszélgetésükből, mert JongIn kiment a házból és becsukta az  ajtót.

* JongIn és a férfi beszélgetése *

- Miért mentél el ilyen hamar a munkából? – kérdezte a fickó.
- Fáradt voltam.
- Én is fáradt vagyok és mégis jártam a várost házról házra! Halljam! Miért mentél el?
- A kutyámat meg kellett etetni.
- Nincs is kutyád!
- Most már van!
- Nem érdekel! Most az egyszer elnézlek. Már úgyis megöltük azt a családot ahol voltunk.
JongIn nagyon ideges lett és egy pofont akart lekeverni a főnökének… Viszont, az ember használta a reflexét, elkapta a csuklóját, és el tudta hárítani JongIn ütését.
- Ezt soha többet meg ne merd csinálni. Megértetted? - kiáltotta az utolsó szót dühösen.
- Igen… - mondta halkan JongIn.
- Nem hallom, te nyamvadék! - húzott be egyet JongIn-nak.
- Igen KunWoo! - kiáltotta, majd a szeméhez nyúlt fájó arckifejezéssel.
- Ja, igen! - fordult vissza, mielőtt elment volna. - Most már rád is vadászunk, úgy, mint a többi áldozatra, azért amiért ezt tetted és kezdesz titkolózni már napok óta! Úgyhogy jobb, ha vigyázol!
JongIn bosszúsan becsapta maga után az ajtót, majd visszaindult a szobába.

* Amikor JongIn visszajött *

JongIn úgy jött vissza, hogy oldalra tekintett, így nem láthattam a másik felét az arcának. Leült a fotelba ahol volt és újra a tűzet bámulta. Kíváncsian fürkésztem a tekintetét. Oda mentem hozzá és leguggoltam.
- Ki volt az?
- Egy munkatársam – mondta hadarva.
- Értem... Van valami gond? - kérdeztem, miután láttam, hogy valami nincs rendben.
JongIn inkább csak kerülte a tekintetemet. De én a szemébe akartam nézni. Így, nyúltam az arca felé, hogy magam felé fordítsam, de ő ellenkezett és a kezemet arrébb tolta, mire az inge gallérját a kezemmel véletlenül kihajtottam. És megláttam egy hosszú sebet a nyakán. Még friss volt. Hátrálni kezdtem. Hirtelen belém nyílalt a felismerés, az emlék, amikor megvágtam egy srác nyakát. Ugyan azon a helyen volt a heg, ahol megvágtam. Félni kezdtem. Féltem attól, hogy ez csak egy csapda, hogy addig-addig jó pofizik, amíg megszeretem, majd miután sikerült a terve, megöl.
- Te? - kérdeztem remegő hangon, egészen az ágyig hátrálva.

- Hyan, nyugodj meg, ez nem az, aminek látszik. Te ezt nem érted - állt fel és lassan elindult felém.
- Dehogyis nem! Tudom én, hogy miről van szó! - Hátrálás közben neki ütköztem a falnak.
- Hyan kérlek! Megmagyarázom… Csak bízz bennem!
- Hogy bízzak benned? Bízzak egy gyilkosban? Hülyének nézel?!
JongIn és köztem már csak 10 centi volt.
A mellettem levő kis szekrényen volt egy régi gertyatartó. Azt felvettem és a fejéhez vágtam.
JongIn fájlalva, a halántékát fogta, és nekidőlt a falnak. Kikerültem és futottam az ajtóhoz.
- Ne Hyan! Ne menj ki!
Késő. Kimentem. Bár ne mentem volna ki. JongIn utánam futott. Megállt az ajtónál és engem nézett, amint a ház vége melletti vastag fa mögül egy ember fordult ki és a ház mögé vonszolt befogva számat. JongIn indult volna értem, de leütötték hátulról. Az ember, aki a befogta a számat, KunWoo volt, és azt a kést tartotta a nyakamhoz, amivel megvágtam JongIn nyakát és, amivel megölték azt a farkast, ami üldözött.
- Ne merj még egyszer elmenekülni! - sziszegte a fülembe KunWoo.
Én csak nyögtem tehetetlenül és rángattam magam hátha elenged. De minél többször mozogtam annál szorosabban tartotta a nyakamhoz a kést. Már vérzett a nyakam, úgyhogy nem húztam tovább a húrt. Ettől még nincs vége. KunWoo nagyon fejen vágott.
Minden elsötétedett.